Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LATIN LITURGIKUS SZÖVEGEK KIEJTÉSE

2008.09.19

Földváry Miklós István: „A latin liturgikus szövegek kiejtése”, in Pánczél He­ge­dűs János (szerk.): A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Casa Editrice »La Magione« — Miles Christi, Poggibonsi—Budapest 2006. 209–214.

Latin liturgikus szövegek kiejtése
A liturgikus használatban lévő latin szövegek kiejtése középkori —tehát nem antik (restituált), de nem is humanista gyökerű (erazmiánus)— ejtési hagyományra vezethető és vezetendő vissza. Az egyházi ejtés nem írható le teljességgel normatív módon, hiszen a különféle nyelveket beszélő népek különböző korokban és a beszélők műveltségének megfelelően a latin szövegeket tulajdon nyelvük fonetikai bázisához hasonították (ma is reménytelen próbálkozás lenne világszerte egységesíteni pl. az angol kiejtést). A jelenlegi gyakorlatban megjelenő bizonytalanság annak a következménye, hogy az elmúlt három-négyszáz év egyházi használatában keveredtek a humanista-klasszicista iskolai kiejtés egyes könnyen elsajátítható elemei a valóban egyházias szokással. Az idősebb papi nemzedék gyakorlatából a közelmúltban és valamelyest ma ismert „egyházi latin” tehát olyasféle kulturális keverék, mint a Breviarium Romanum klasszicista ízlés szerint átírt himnuszai vagy a Medicæa-gregorián. A tényleges egyházi latin kiejtési szabályait azért érdemes annak változatai ellenére is rendszerezve összefoglalni, mert egy ilyen összefoglalás alapján legalább Magyarországon egységesíthető (lenne) a mai liturgikus alkalmak éneklési és olvasási gyakorlata.
I. MÁSSALHANGZÓK
A mássalhangzók kiejtését látványosan befolyásolja az egyes élő nyelvek beszélőinek szokása. Különösen az újlatin ajkú népek érzik természetesnek, hogy a leírt latin mássalhangzó-állományt anyanyelvük hangzásvilága szerint értelmezzék, és erre —minthogy a latinnak anyanyelvi beszélői ma már nincsenek, közvetlen leszármazottait viszont éppen ezek a népek beszélik— minden joguk megvan. Magyarországon ugyanakkor csak indokolt esetben érdemes pl. az olasz vagy francia ejtési gyakorlatot követni: ilyen lehet egy-egy zenemű historizáló előadása, ehhez azonban komoly előtanulmányok szükségeltetnek a ténylegesen korhű kiejtéssel kapcsolatban.
A középkori Magyarországon szokásos egyházi latin kiejtés rendszere a nyelvtörténet eszközeivel viszonylag jól rekonstruálható. Ennek egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy intervokális (két magánhangzó közti) helyzetben vagy szó elején az „sz” hang „s”-sé vagy még inkább „zs”-vé vált. Ezt meggyőzően mutatja számos szavunk, különösen személynevünk (pl. Sóphia > Zsófia, Bálthasar > Boldizsár, Isaías > Ézsaiás, salia > zsálya). Más lágyítások is bevettek lehettek; így vált a „g” magas magánhangzó előtt „gy”-vé (pl. ángelus > angyal, Argýllus > Árgyélus, Geórgius > György, spóngia > spongya), a „t” pedig „ty”-vé (Sebastiánus > Sebestyén, Doróthea > Dorottya, sacrístia > sekrestye).
A mai liturgikus gyakorlattól mégis idegen lenne, ha az „eredeti” (vagy annak vélt) régi magyarországi ejtést próbálnánk követni. Ennek a kiejtésnek a hagyományozása a török időkben megtört, és az elmúlt közel félezer évben a német területek latin kiejtése terjedt el és volt használatban Magyarországon, és ebben a formájában illeszkedett az egyházi ejtésbe és az iskolai gyakorlatba —amint ezt későbbi átvételeink jelzik (pl. Therésia > Teréz, Crœsus > Krőzus)—, ennek megfelelően része a magyar kiejtési hagyománynak, bár nem azonos vele. A mássalhangzók egyházi-liturgikus kiejtésénél követendő norma tehát megegyezik a mai középiskolai szokásokkal. Megjegyzendő, hogy:
1) c = „c”, ha utána „e”, „i”, „y”, „æ”, „œ” áll; különben „k”;
2) s = „sz” (és nem „z”!);
3) ti = „ci”, ha magánhangzó követi és nem áll előtte „s”, „t” vagy „x”; pl. orátio = orácio, de cæléstia = celesztia;
4) z = „dz” (csak kölcsönszavakban, mint pl. zelus, ázyma, Azarías).
II. MAGÁNHANGZÓK
a) Hangérték 
Szinte az összes kérdés, amely a középkori ejtéssel kapcsolatosan egyáltalán fölmerülhet, a magánhangzókat érinti. A magánhangzók helyes kiejtésének lényege, hogy a középkor intonációs rendszerét az adott anyanyelv hangállományával összhangban érzékeltesse. A fonémák szintjén a kívánatos magyarországi latin kiejtés csak néhány esetben tér el saját ábécénk kiejtésétől. Vagyis:
1) a = nyílt, de nem föltétlenül hosszú „á” (a továbbiakban „a”-val átírt hang rövid „á”-nak értendő, nyílt „a” régi átvételeink tanúsága szerint soha nem volt a hazai ejtésben);
2) u = „u”, de a „gu”, „qu”, „su” hangcsoportokban az „u” másik magánhangzó előtt általában „v”-nek hangzik; pl. sequor = székvor, sanguis = szangvisz;
3) y = „i” pl. abýssus = abisszusz (sohasem „ü”!);
4) e, æ és œ = az újkori írásképtől függetlenül (!) „e” vagy „é”, (sohasem „ő”!), de ez a sokakat foglalkoztató kérdés csak a hangsúly helyes alkalmazásával dönthető el (ld. alább).
b) Hangsúly
A klasszikus latin ejtésben a szótagok időtartama (hosszúság-rövidség) a döntő; a szótag eredeti időtartamát (quantitas) a mai kiadványok —így a szótárak is— a magánhangzó fölé tett vízszintes vonallal jelölik (innen tudhatjuk meg a szó egyes nyílt szótagjainak eredeti időtartamát). A hellenisztikus korban vált jellemzővé az isochroniának nevezett nyelvi jelenség, amelynek lényege, hogy a korábban eltérő hosszúságú magánhangzók egyenlő idejűvé válnak, a kvantitás így megszűnik. Ebből az átmeneti állapotból alakult ki a középkori, hangsúlyokon (accentus) alapuló kiejtés, amelyben a hangsúlyos nyílt szótagok megnyúltak, a többi szótag viszont megrövidült. Tehát:
1) az utolsó szótag mindig hangsúlytalan;
2) ha a szó két szótagból áll, a hangsúly mindig az első szótagon van;
3) ha a szó kettőnél több szótagból áll, a hangsúly az utolsó előtti szótagon (syllaba pænultima) van abban az esetben, ha
α) az a klasszikus latinban természeténél fogva hosszú volt (natura longa), vagyis a szótag hosszú magánhangzót tartalmazott, pl. generatiónes, decórem;
β) a szótag magánhangzóját kettő vagy több mássalhangzó követi (kettős mássalhangzónak számít az „x” és a „z” is), vagyis a szótag zárt, tehát helyzeténél fogva hosszú (positione longa), pl. exspécto, ingréssus;
4) ha az utolsó előtti szótag (syllaba pænultima) magánhangzója a klasszikus latinban természeténél fogva rövid volt, és csak egy mássalhangzó követi, a hangsúly a szó végétől számított harmadik, vagyis az utolsó előttit megelőző szótagon (syllaba antepænultima) van, pl. omnípotens, Dóminus, ánima, suscípiat.
Essék szó végül az indulatokat is fel-felkorbácsoló „e” ill. „é” hangokról! Az „e” és „é” hangok ejtése a legtöbb nyelvben nem számít különleges problémának, mint a magyarban. Többnyire nem érvényesül ugyanis a magyar nyelvre jellemző logika, amely szerint az „e” rövid, az „é” pedig hosszú, és egyúttal önálló fonéma lenne. (vö. pl. a francia hosszú „e”-kkel: père, mère, frère, stb.)
1) Ha az „e” (vagy „æ”, „œ”) hangsúlytalan vagy zárt szótagban van, nyílt „e”-nek ejtendő pl: hangsúlytalanok — pater (páter), misericórdiæ (miszerikordie), sæculórum (szekulórum), fratres (frátresz), salve (szalve), te (te), me (me), de (de), Evæ (éve), flentes (flentesz), húmiles (húmilesz), esuriéntes (eszurientesz), tuæ (túe), suæ (szúe) stb., — zárt szótagosok — incénsum (incenszum), déxtera (deksztera), resurréctio (reszurrekcio), ætérnus (eternusz), descéndit (deszcendit).
2) Ha az „e” (vagy „æ”, „œ”) hangsúlyos (ld. B/1, 2, 3, 4 pontok) és nyílt szótagba esik, akkor és csak akkor válik „é”-vé. Nyílt szótagról pedig akkor beszélhetünk, ha
α) a magánhangzót nem követi mássalhangzó (ez ritka jelenség, és kiejtése tekintetében többnyire kivételnek számít, ld. alább, pl. Deus, meus, de dies [díesz], réquiem [rékviem]);
β) a magánhangzót egyetlen mássalhangzó követi, pl. sémini (szémini), sǽcula (székula), véritas (véritasz) cælum (célum);
γ) a magánhangzót ún. labioveláris hang („qu”, „gv”) követi, pl. réquiem (rékviem), loquor (lókvor);
δ) a magánhangzót egy zárhangból („p”, „b”, „t”, „d”, „c”, „g”) és egy folyékony hangból („l” vagy „r”) álló mássalhangzó-kapcsolat követi (ún. muta cum liquida), pl. petra (pétra), tætrum (tétrum), ténebræ (ténebre), Génitrix (Génitriksz).
A hangsúlyos magánhangzó minden más esetben nyomatékos, de rövid (ezt föntebb aláhúzással jelöltük). Az egy szótagú szavak mindig hangsúlytalanok, a magánhangzó-párokat pedig röviden (mintegy kettőshangzóként) ejtjük, pl. Deus (Dēusz), meus (mēusz), eius (ējusz), stb. Nincs jelentősége a hosszúság szempontjából az írásképnek: hangsúlytalan helyzetben és zárt szótagban az „æ” vagy „œ” betűk kiejtése is rövid, nyílt „e”, pl. lætítia (letícia), Maríæ (maríe), obœdiéntia (obediencia), és ugyancsak nem számít a klasszikus hosszúság, ha hangsúlytalan vagy zárt helyzetben jelenik meg, pl. fecísti (feciszti), venérunt (venérunt). A szóvégi „e” vagy „æ” mindig „e”-nek ejtendő: a hang a közhiedelemmel ellentétben hosszú melizmákat is képes hordozni, gondoljunk a Kýrie vagy a Dómine szavakra! Ezzel szemben hosszan ejtjük a hangsúlyos, nyílt szótag magánhangzóját akkor is, ha az klasszikus hangértéke szerint rövid, pl. Dóminus (dóminusz), pétimus (pétimusz), decus (dékusz), genus (génusz), progénies (progéniesz), venit (vénit, imperfectumban is!) és még inkább akkor, ha eredetileg is hosszú (pl. sémini (szémini), sémita (szémita).
Néhány kivételes esetet az összetétel vagy a nyelvi analógia befolyásol. Így pl. a létige egyes alakjait általában hangsúlytalannak tekintjük, pl. erat (ĕrat), erit (ĕrit), jóllehet a föntiek alapján érat és érit lenne a szabályos kiejtésük, a bénedic (bénedik) vagy a débita (débita) stb. szavak kiejtését pedig átszínezheti a benedíctio (benedikcio) vagy a debitóribus (debitóribusz) alakok eltérő hangsúlyrendje. Ugyanígy hatással lehet a kiejtésre, hogy a muta cum liquidákat és a labiovelárisokat egyes esetekben nyilvánvalóan zárt szótagnak érzékelték a beszélők.
Különösen az erősen ritmizált egyszólamú énekek megszólaltatásakor érzékelhető, de az újlatin nyelvek is sokszor tanúsítják, hogy a középkori ember sokszor és sok területen máshol hangsúlyozott egyes szavakat, mint ahol a klasszikus hangértékeket figyelembe véve, az újkori liturgikus nyomtatványokban jelölt módon „szabályos” lenne. Ilyenkor természetesen nem érdemes a ritmussal nyilvánvalóan ellentétes hangsúlyrendet erőltetni. Ugyanez a helyzet a XV–XVI. század aggályosan prozódikus darabjainál (a XVI. század második felétől kezdve a zeneszerzők is a szerkönyvekben jelölt hangsúlyozáshoz alkalmazkodnak). Engedményeket lehet tenni a klasszikus kiejtés egyes elemeinek azokban a szillabikus dallamú ambrozián himnuszokban is, amelyeknek lejtésében még mindkét szempontból az ókori kvantitások hatása érvényesül.
Amikor viszont nem ellenkezik semmivel, a történeti valóság összetettségének ismeretében is ajánlatos a fönti elveket követő gyakorlat „doktréner” követése: mára —sajnos— sem az egyházi, sem az iskolai latin nyelvhasználat nem tekinthető élő hagyománynak, egy tudatosan, személyes erőfeszítéssel elsajátítandó kiejtés pedig nem engedi meg a divergenciának azt a fokát, amely az elsődlegesen szóbeli közvetítéssel továbbadott, az élet szinte minden területét átható latinitás korában még nem számított zavarónak.