Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


DIALÓGUSMISE VAGY ÉNEKELT NÉPLITURGIA

2009.01.01
Dialógusmise vagy énekelt népliturgia?
A szövegszerű részvétel korlátai és lehetőségei
a régi római miserítusban
 
 
Írta: Földváry Miklós István
I.
Az apostoli hagyományra visszamenő keleti és ókeleti rítusok egyszerre jelentenek mintát, vagy legalábbis hivatkozási alapot a római rítus gyökeres átalakítását, illetve sértetlen megőrzését zászlajukra tűző irányzatoknak. Míg az előbbiek a közösségi jelleget, a szolgálatok sokrétűségét, a népnyelv és a könnyebben hozzáférhető zenei formák használatát emelik ki, addig az utóbbiak az oltár és a gyülekezet tájolása, a papi és a laikus szerep világos elkülönítése, a csöndben mondott imák és a profán tekintettől elzárt szentély által érzik igazolva eszméiket.
Maguk a keletiek nem elsősorban rítusuknak, hanem sokkal inkább társadalmi és kulturális helyzetüknek megfelelően foglalnak állást a római egyház liturgiájának mai kérdéseiben. A bizánci orthodoxia többnyire rokonszenvet mutat a magát tradicionalistának nevező római katolikus mozgalom iránt, sőt arra is történtek már kísérletek, hogy egyes, az úgynevezett tridenti rítust őrző, de a pápai primátust el nem fogadó közösségek az or­thodox egyházszervezethez csatlakozzanak. Ehhez képest a gö­rög­ka­to­li­kus papok és hívek inkább bizalmatlanul, kevés megértéssel fogadják a latin rítus helyreállítására vonatkozó kezdemé­nye­zé­seket, jóllehet ők maguk ugyanazon a felekezeten belül változatlanul tarthatták meg a szertartások II. Vatikáni Zsinat előtti állapotát. Az állásfoglalás mégsem pusztán felekezeti kérdés. A görögkatolikusokhoz hasonlóan nyilvánulnak meg nemcsak az unitus, hanem a monofizita eredetű keleti egyházak azon képviselői is (pl. szírek, örmények, koptok), akiknek életkoruk és vallásilag sokszínű lakóhelyük miatt volt alkalmuk összehasonlítani a római katolikus szertartásrend régi és újabb változatát.
Ha az írott forrásokat vesszük figyelembe és a történelmi előzményekkel való folytonosságot tekintjük, vitathatatlan, hogy a hagyományos keleti rítusváltozatok történeti rétegződése, szövege és ceremoniális eszköztára közeli rokonságban van az úgynevezett tridenti rítuséval. Ugyanakkor a ma még élő keleti rítusú, vallását gyakorló, de az írott forrásokban járatlan idősebb nemzedék közvetlen tapasztalata szerint a megújított római szertartásrend sokszor jobban hasonlít a saját egyházaikban megszokottra. Mivel az elmúlt években számos alkalmam volt személyesen venni részt a bizánci, a kopt, a szír és az örmény egyház szertartásain, életkoromnál fogva a római rítus megújított alakját ismertem és szoktam meg elsőként, elkötelezettje vagyok a klasszikus rítusváltozat fölelevenítésének, kutatóként pedig ugyanezen rítusváltozat középkori forrásaival dolgozom, az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy azonosítsam a vázolt ellentmondás okait. Ezek az okok egyben azokra a hiányosságokra világítanak rá, amelyektől a reformok előtti latin liturgikus gyakorlat valóban nem volt mentes, de amelyeket – kellő hagyománytisztelet, szaktudás és tehetség birtokában – a rítus sérelme nélkül is orvosolni lehetett volna.
II.
A rítus tényleges, a szerkönyvekben rögzített tartalma és a világi hívő róla kialakult tapasztalata közt azáltal jön létre különbség, hogy ugyanazon szertartástípusnak több lehetséges „előadásmódja” létezik párhuzamosan. A keleti egyházak gyakorlatában a liturgia alapvetően közösségi természetű, noha ez távol áll a közösségi jelleg mai, nyugati értelmezésétől. Lényege sokkal inkább az, hogy a keleti egyházakban – szemben a latin hagyománnyal – nem alakultak ki vagy nem váltak jellemzővé a főbb szertartástípusok, vagyis a mise és a zsolozsma magányos végzésének módjai. Sem a naponkénti misézés, sem a papi magánimádságként mondott zsolozsma nem elterjedt: a liturgia mindig valóságos templomot, több szolgálattevőt és általában gyülekezetet föltételez. Ha ezek valamelyike hiányzik, a szertartás továbbra is nyilvános természetű marad: ha csak egyetlen pap és egyetlen kántor van jelen, akkor sem alkalmaznak redukált teret vagy hangszínt. A liturgiában ilyenkor is a templom teljes terét használják, énekelnek, tömjéneznek, csak éppen a kántor egyaránt megjeleníti a népet és a kart, a pap pedig ellátja a diákonus szolgálatát is. Szükséghelyzetben elmaradhat az ének, a tömjén, sőt akár a templom is, de szemléleti értelemben minden általam ismert keleti közösségre igaz, hogy nincs benne elméletileg kidolgozva, és így talán jogilag sincs szabályozva a nem nyilvános istentisztelet végzési módja. A liturgia egyetlen és ideális létezési módja az ünnepélyes változat, és ehhez képest minden egyéb csak átmeneti engedmény a kedvezőtlenebb körülményeknek. Az alkalmazás módja nem szigorúan kötött, de mindig a teljesebb formából indul ki.
A latin hagyomány e tekintetben más úton járt. A nyugati kereszténység a lehetőleg naponkénti misemondást a papi lelkiség szerves részének fogta föl, hiszen a pap a misében ölti magára a legvalóságosabban az Örök Főpapot: így a rendszeres misézés a nagy létszámú papi közösségekben is lelki szükséglete volt a csoport minden egyes tagjának. Másfelől a szentáldozat önmagában álló, engesztelő és üdvösségszerző értékét hangsúlyozó teológiai gondolkodás is azt sugallta, hogy a mise ne kötődjék a nép vagy akár a szolgálattevők jelenlétéhez, hiszen gyülekezetének csak egyik rétegét alkotja a zarándokló egyház esetlegesen megjelent része: ugyanott a szenvedő és a megdicsőült lelkek is közreműködnek, a mise pedig végső soron krisztusi mű. A szolgálatok különbözősége hatékonyan és szépen jeleníti meg az Egyház összetettségét, de a szent cselekmény teljes tartalmát nem lehet evilági eszközökkel méltóképpen kifejezésre juttatni, így az ellenkező irány: a bensőséges, csöndes, díszeinek nagy részéről lemondó szertartás is alkalmas lehet arra, hogy emberi eszközökkel ábrázolja az ábrázolhatatlant.
A ma elfogadott liturgiatörténeti álláspont szerint ezért alakult ki és nyert saját szabályozást előbb a kevesebb szolgálattevővel és énekessel celebrált miseforma, majd az ún. olvasott mise, amelyben már csak egyetlen pap és egyetlen ministráns szolgál, az ének pedig teljesen hiányzik. A római katolikus papok és világiak ebben a gyakorlatban mintegy megpihentek a pompás, ünnepélyes szertartások mellett. A legszentebb misztériumot, de másfajta bensőséggel ünnepelhették. Valóban: aki az olvasott misék sajátos áhítatát már érzékelte, kevéssé érti, hogy hogyan tekinthették ezt a misézési módot a liturgikus reformok előkészítői és kidolgozói csökevényes, kiküszöbölendő lehetőségnek.
Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy az olvasott misének történeti, li­tur­gi­kai és lelkiségi szempontból is az ünnepélyes mise az eredete és a normája. Ebből következik, hogy az olvasott misék vonásait csak addig értelmezhették hitelesen az őket végzők és hallgatók, amíg viszonyítási pontjuk az ünnepélyes mise maradt, vagyis amíg egy székesegyházban, ple­bánián vagy kolostorban az ünnepélyesen végzett gyülekezeti mise jelentette a nap legfőbb eseményét, és ezt előzték meg a leginkább kora reggel tartott, olvasott misék. Ezekre szükség is volt egyrészt a templomok papjainak száma miatt (hiszen a nyugati egyházban egykor ismeretlen kon­ce­lebráció híján a naponkénti misézés minden pap esetében önálló misét is jelentett), másrészt azért, mert főként a középkorban szükségesnek vélték, hogy az egy napra eső ünnepekről, sőt köznapokról egyaránt mon­das­sék mise, és szokásosan megemlékeztek általános vagy az adott közösségre jellemző, votív szándékokról is.
III.
Ez az állapot a középkor és a kora újkor elmúltával egyre kevésbé volt jellemző. Az egyházszervezet anyagi és intézményes alapjai a korábbiakhoz képest megrendültek, a klérus – jóllehet még egész társadalmi osztályt alkotott – a középkorhoz képest számában megfogyatkozott, és ami fontosabb: átszerveződött. Míg a középkorra inkább papi közösségek együttélése volt jellemző, addig az újkori egyházszervezet a kisebb templomokat egy-egy pap, esetleg kisegítői gondjaira bízta. A gyakorlati körülmények mellett külső és belső szemléleti változások is kikezdték a nyilvános istentiszteletet korábban fönntartó gyakorlatot. A protestantizmus és a felvilágosodás hatására, illetve az Egyházon belül jelentkező racionalista és puritán irányzatok következményeképpen a katolikusok is egyre kevésbé tekintették magától értődőnek a vallási élet „külsőségeit”: a megszentelő tevékenység lelkipásztori értelmezése egyoldalúan morális-doktrinális szempontúvá vált, e szempontból pedig nem volt értékkülönbség a legegyszerűbb módon végzett és a legünnepélyesebb szertartások között. Ebben az értelmezői közegben az olvasott mise már nem a magánáhítat bensőséges, az ünnepélyes misét stilizáltan megjelenítő alakja volt, hanem többségi gyakorlat, amely fölmentette a papokat és közösségeiket a teljesebb liturgiához szükséges időráfordítás, anyagi terhek és emberi erőfeszítések alól.
A laikus hívek lelkipásztori vezetése így már nem táplálkozhatott a liturgiából, sőt, idővel úgy alakult, hogy a liturgia tényleges szövegi és ceremoniális tartalmának ismeretét klerikális kiváltságnak volt szokás tekinteni: olyan tudásnak, amelynek kiszivárogtatása illetéktelenként avatja be a világiakat rájuk nem tartozó titkokba. (Eredetileg nemcsak az ún. szent szolgálattevők – a pap, a di­á­ko­nus és a szub­di­á­ko­nus –, hanem minden asszisztens és énekes szintjén elvárás volt a klerikusi állapot.) A nyilvános istentisztelet legföljebb annyiban különbözött a magánliturgiától, hogy a pap által végzett szertartásokkal párhuzamosan a hívek – főleg Közép-Európában – népnyelvű énekeket énekeltek. Ezeknek szövege a mise egyes részeinek teológiai értelmezését adta (általában erősen ellenreformációs megközelítéssel), ritkábban az egyházi év esedékes napjára vagy időszakára összpontosított. Az így kialakult „missa cum cantu” – többségi és rendszeres gyakorlat lévén – a Rítuskongregáció tiltásai ellenére népénekkel tette helyettesíthetővé az ünnepélyesebb, sőt a főpapi mise énekanyagát vagy annak egy részét is. (Európa más területein az orgonajáték játszott hasonló szerepet: ez ellen nem lehetett nyelvi alapon kifogást emelni.)
A mise saját énekanyaga tehát elvesztette szerves voltát: a nép nemcsak lelki értelemben, hanem szöveggel és énekkel vett részt a miséken, de részvétele tulajdonképpen nem a szertartás szerves eleme, hanem azzal egyidejű magánájtatosság volt. A keleti és a nyugati egyházak gyülekezeteinek helyzete itt vált el egymástól jelentősen, és ebben áll a sokat emlegetett tevékeny részvétel, az ún. „actu­osa participatio” problémájának lényege is: a keleti hívő nem énekelt és mozgott mennyiségi értelemben többet, mint a XVII–XX. századi nyugati hívő. A különbség köztük az volt, hogy a keleti hívő a tényleges liturgia szövegeit énekelte, részvétele a szentélyben zajló papi liturgiával közvetlen kölcsönhatásban állt, a nyugati hívő éneke viszont nem képezte integráns részét a szentélyben zajló eseményeknek.
Mivel a középkorban az értelmiséget szinte kizárólag klerikusok alkották, a liturgiában tevékeny, szöveget és kottát olvasni képes, vallási értelemben iskolázott réteg azonos volt azzal, amelyiknek joga volt ehhez a tevékenységhez, míg a laikusok többsége még a megfelelő jogok birtokában sem lett volna képes énekesként, szolgálattevőként venni részt a szertartásokon, sőt nem is igényelte ezt. Más volt a helyzet az újkorban, amikor a nem klerikusi értelmiség egyre fontosabb társadalmi tényezővé vált, és különösen feszültté vált napjainkban, amikor az ünnepélyes liturgia néhány ritka kivételtől eltekintve már nem nélkülözheti olyan világiak közreműködését, akik a kléruséval megegyező, ha nem azét meghaladó egyházi műveltségnek vannak birtokában. Az ő igényük a liturgia tényleges anyagában való szövegszerű részvételre nem valamiféle modernista, emancipációs törekvés, hanem társadalomtörténeti jelenség. A klérus egykori létszáma nagymértékben volt köszönhető az egyházi pálya által kínált biztos egzisztenciának és társadalmi megbecsültségnek. Mára ez mindenképpen a múlté, a katolikus világi értelmiség pedig éppen a liturgikus hagyományba való beavatódás által válik annak elkötelezettjévé. Sarkosan fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a XX. századra a liturgikus törvényhozás válaszút elé került: vagy a klerikusi kiváltságokat tartja meg, és ezzel szinte mindenütt lemond a teljesebb, énekelt szertartási formákról, vagy megenged bizonyos fokú laicizálódást azoknak fönntartása ér­de­ké­ben.
Noha a laicizálódás jelentősen előrehaladt (a II. Vatikáni Zsinatot közvetlenül megelőző időkben már csak a pap és a diákonus nem lehetett világi), a reformok utáni gyakorlatban a lehető legrosszabb következett be: a rítus gyakorlatilag lemondott a teljesebb szertartási formákról és la­i­ci­zálódott. A liturgikus megújulási mozgalom hatására ugyanakkor előtérbe került, hogy a liturgia – különösen a proprium szintjén – nem kevés olyan szöveges tartalmat is hordoz, amellyel az átlagosan művelt laikus hívő közvetlen kapcsolata kívánatos. Az ősi szertartási szövegekben olyan lelkület, hitigazságok, értelmezések, képzettársítások, érzelmi és szellemi magatartások jelennek meg, amelyeket nem helyettesíthet a mise dogmatikai lényegét általánosságban megragadó, népénekekbe foglalt tanítás, sem a misén kívüli ka­te­kézis. Bizonyos liturgikus szövegek áttételek nélküli kimondása és meghallása az imádság és a hitismeret legtermészetesebb módja.
IV.
Mindezt fölismerve a XX. század első felében, vagyis még a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozó reformok előtt jelentős engedmények születtek a laikusok szövegszerű liturgikus részvételével kapcsolatban. A hívek mondhatták mindazokat a válaszokat, amelyeket az olvasott misében a ministráns mondott, valamint mondhatták vagy énekelhették az ordinárium és a pro­pri­um énekeit. Az így létrejövő miseforma azonban gyakorlati és elvi problémákat is fölvetett, ugyanis a szövegeknek négy különböző típusát adta a hívek szájába.
 
1. A keresztény liturgiatörténet kezdeteitől a nép válaszának értelmeztek, az ünnepélyes misében is azonos dallamon énekeltek néhány rövid ak­klamációt. Ilyenek a könyörgésekre és a „Per omnia sæcula sæculorum”-okra mondott „Amen”-ek, az evangéliumolvasást és a pre­fá­ci­ót bevezető válaszok és az „Et cum spi­ri­tu tuo”.
2. Szintén akklamatív jellegű, egyszerű és állandó dallamon énekelt tételekből állt egykor a zenei értelemben vett miseordinárium, a Kyrie, a Gloria, a Credo, a Sanctus és az Agnus Dei. E tételek azonban már a középkorban hasonultak a pro­pri­um­hoz azáltal, hogy kidolgozottabb dallamokkal látták el őket, és az egyes dallamokat meghatározott liturgikus alkalmakhoz kapcsolták. Az ordinárium ezzel alkalmatlanná vált arra, hogy a rövid ak­kla­má­ci­ók­hoz hasonlóan a nép közösségi éneke legyen, és változatlan szöveggel ugyan, de a szólista vagy a szkóla éne­kévé vált.
3. Már kialakulása idejében szólisták vagy szkóla énekelték a mise zenei értelemben vett pro­priumát, vagyis az introitust, a graduálét, az Alleluját vagy traktust, (a szekvenciát,) az of­fer­tóriumot és a kommúniót.Ez a mind szövegét, mind dallamát tekintve változó és nagyobb közösségben gyakorlatilag énekelhetetlen anyag a római liturgia aranykorában, az egyszólamú zene fénykorában született, hivatásszerűen szolgáló egyházi énekesek tudatos alkotómunkájának eredményeképpen. Csak a nagy középkori katedrálisok és kolostorok rendhagyóan kedvező viszonyai tették lehetővé, hogy a miseproprium egyes részeit a klerikusokból és diákokból álló liturgikus kórus egésze énekelje.
4. Soha nem volt saját dallama azoknak a válaszoknak, amelyek az ünnepélyes misében valamely énekelt tétel elhangzásával egyidejűleg, beszédhangon szólaltak meg. Ilyenek a lépcsőima válaszai az introitus alatt, az olvasmányok utáni „Deo gratias” vagy „Laus tibi Chri­ste”, és a felajánláskor, offertórium alatt szokásos „Suscipiat” kezdetű mondat.
 
Könnyen belátható tehát, hogy az 1. csoport kezdettől fogva a hívek énekére tartozott. A 2. csoportot csak az ősibb, egyszerűbb dallamok használata és a dallamváltozatok határozott visszaszorítása mellett lehetett volna a XX. században újra a nép énekévé tenni. A 3. csoport hagyományosan nem volt a nép éneke, de a középkorban egy-egy sajátos összetételű gyülekezet annak tekinthette, és szövegének jelentősége miatt ma is meggondolandó, hogy legalább a pro­pri­um­té­telek visszatérő szakaszait az énekelve-kimondás szintjén tegye magáévá a laikus hívő. (Ezt támogatja, hogy a miseproprium kialakulásával egyidejűleg a zsolozsma pro­pri­um­té­teleit nagyobb, zeneileg nem kimagaslóan képzett gyülekezet is énekelte. E tételek dallamkezelése napjainkban mintát adhat a mise párhuzamos műfajainak gyülekezeti énekléséhez.) Végül a 4. csoportról megállapítható, hogy az oltárnál szolgáló személyekre tartozó, kevésbé jelentős imákból áll, amelyeknek a nép általi hangos kimondását sem gyakorlati, sem tartalmi megfontolás nem támogatja. (Sajátos kategória az áldozás előtti, háromszori „Domine non sum dignus”, amely nem rendelkezik önálló dallammal, de nem is egyidejű az énektételek valamelyikével. Tulajdonképpen nem a miseliturgia, hanem a ri­tuále anyagához tartozó áldoztatási szertartás része, amelyet már a néhány évtizeddel ezelőtti reformok előtt szokás volt népnyelven imádkozni.)
Ehhez képest a XX. század közepére leginkább elterjedt intézmény az ún. dialógusmise lett. Ez a misetípus csakis az olvasott mise viszonyai között érvényes és lehetséges, így már kiindulásában elhibázott, hiszen olyan formát tekint normának, amely csak utánérzésszerűen emlékeztet egyes tételek valódi szertartási szerepére. A dialógusmisében a hangsúly az állandó részek hangos, prózában való elmondásán van, tekintet nélkül arra, hogy azok az akklamációk közé, az or­di­náriumhoz vagy az asszisztencia válaszai közé tartoznak. A saját misszáléval rendelkező, liturgikusan képzett hívek emellett a pappal együtt, hangosan olvashatják a pro­pri­um tételeit is – természetesen prózában. Az éneknek nem marad más szerepe, mint a „missa cum cantu” esetében: paraliturgikus szövegekkel kísérheti a mise csöndes részeit. A hívek szövegmondása tehát a dialógusmisében nemhogy nem válik énekeltté, de a tevékeny részvételhez való joguk szembekerül a hagyományos zenei formákkal: a lépcsőima mondását „zavarja” az énekelt introitus, a „Sus­ci­pi­at”-ot az offertórium, az ordinárium mondását megnehezíti, ha annak dallama is van, a pro­prium hangos fölolvasását pedig kizárja, ha éneklik. Elvi értelemben a nép nem az őt megillető szövegekkel kapcsolódik be a szertartásba, hanem – legalábbis bizonyos esetekben – az oltár körül szolgálók szerepét vindikálja magának. Szükségtelen megjegyezni, hogy a dialógusmise minden fölsorolt szempontból előzménye és közvetlen mintája volt az új rendtartásban egyeduralkodóvá vált misetípusnak.
E jóindulatú, de alkalmatlan megoldással szemben egy másik lehetőség is kínálkozott, amely nem elsősorban jogi, hanem inkább nyelvi és zenei eszközökkel érhette volna el, hogy a világi hívek a maguk állapotának megfelelően, a liturgia logikájával összhangban, mégis a lehető leggyümölcsözőbben vegyenek részt szövegileg is a szent cselekményben. Különösen fontos erről beszélni azért, mert ez az irányzat a legnagyobb kidolgozottságra és a legjobb eredményre Magyarországon jutott, és csak sajnálni lehet, hogy történelmi okokból már nem a hagyományos miserítust, hanem annak megújított, a dialógusmisével véglegesen összefonódott utódját gazdagította.
Ennek lényege, hogy kiindulásnak nem az olvasott, hanem az ünnepélyes misét tekinti, így a szokásos akklamációk mellett az ordináriumot és a propriumot látja a nép hangos imádsága-éneklése terepének. A szövegekkel való közvetlen szellemi kapcsolatot azzal segíti elő, hogy a latin mellett népnyelven is énekelhetővé teszi őket (erre a hagyományos miserítusban a latinnyelvűség sérelme nélkül is mód van, hiszen a XI. századtól kezdve mindezen tételeket a celebráns köteles párhuzamosan elimádkozni a latin misekönyvből). A proprium tényleges eléneklését azzal támogatja, hogy a gregorián dallamanyag merev megközelítésétől elszakadva, az élő zenekultúrák tanulmányozása során megfigyelt dallammodelleket vonatkoztat el, amelyek az egyszólamú zene legnemesebb rétegét alkotják, ugyanakkor egyszerűek, könnyen megtanulhatók, változó szerkezetű és szótagszámú szövegek hordozására alkalmasak. Erre – olykor szakértő és a hagyománytól nem elszakadó, de zseniális alkalmazás mellett – egyes antifónatípusok, a graduále esetében a responsorium bre­ve bizonyultak megfelelőnek, és bátran állíthatjuk, hogy az így létrejött dallamanyag nemcsak nem alábbvaló az eredeti gregorián propriumoknál, hanem bizonyos értelemben fölül is múlja azokat, hiszen a maga egyszerűségében a latin cantus planus elsődleges rétegéből merít, és annak is mintegy párlatát adja. Az ordinárium dallami változatosságának visszaszorítására már külföldön is történtek kísérletek: ennek köszönhető, hogy ma is világszerte az ún. „De angelis” mise a legismertebb. Magyarországon a valószínűleg legősibb és valaha egy sorozatot alkotó, a mise re­ci­ta­tív tónusainak rendjébe tökéletesen illeszkedő, ún. „Missa mun­di” játszott hasonló, a célnak még inkább megfelelő szerepet. Érdemes kiemelni, hogy – szemben a dialógusmisével – sem az egyszerűbb dallamon énekelt ordinárium, sem a dallammodelleket követő proprium nem áll útjában a történelmileg hagyományozott gregorián tételek eléneklésének, ha arra tényleges lehetőség adódik, és hogy mind az egyszerűbb, mind a nehezebb dallamon énekelt misetételek mellett – de nem azok helyettesítéseképpen – bőven marad alkalom a magyar népénekhagyomány értékeinek, otthonosságának fönntartására.
Az ilyen tételekkel fölszerelt mise a legszerényebb körülmények között is ünnepélyes végzést, vagyis legalább ún. „missa cantata”-t enged meg, biztosítja a nép értő és zeneileg tevékeny részvételét és a szertartás hagyományos szerkezetének sértetlenségét. Zenei logikája és közösségi fölépítése szempontjából közelebb áll a keleti egyházak liturgikus szokásához, amelyet éppen az egyszerűbb, de hiteles formák fönnmaradása miatt nem tudott a nyugaton tapasztalthoz hasonló mértékben meggyengíteni az intézményes és anyagi körülmények romlása. Jóllehet e tételek először a II. Vatikáni Zsinat után, a Kis magyar uzu­á­lis című gyűjteményben váltak közismertté, majd az új rendtartáshoz alkalmazkodó Éneklő Egyház népénektárban terjedtek el és az Introitusok, Com­muniók, illetve Offertoriumok könyve című gyűjteményekkel egészültek ki, legmegfelelőbb helyük egy olyan liturgikus gyakorlatban van, amely – követve a zsinati atyák és a liturgikus mozgalom eredeti szándékát ­– az idők jeleihez az organikus fejlődés jegyében alkalmazkodik: a római hagyományt féltve őrzi, de azt nem rezervátummá, hanem az Isten népe életének valódi csúcsává és forrásává kívánja tenni.
*
2007 áprilisában megjelenik a Graduale Hungaricum című gyűjtemény, amely a fönti törekvések jegyében az elmúlt évtizedek során Magyarországon elkészült misetételeket tartalmazza a teljesség igényével az egyházi év egészére. Az alábbi fejezet e könyvnek a régi római rítus keretei közt való használatához kíván gyakorlati segítséget nyújtani.
vagy
2007 áprilisában megjelent a Graduale Hungaricum című gyűjtemény, amely a fönti törekvések jegyében az elmúlt évtizedek során Magyarországon elkészült misetételeket tartalmazza a teljesség igényével az egyházi év egészére. A kötet 522–529. oldalán „A klasszikus római (ún. tridenti) rítusú szentmisék énekanyaga és a magyar nyelvű gregoriánum” címmel közölt fejezetben e könyvnek a régi római rítus keretei közt való használatához kívántam gyakorlati segítséget nyújtani, kiegészítve „Az ünnepélyes mise áttekintése” című táblázatos összefoglalással.
 
Graduale Hungaricum
 
Kiadta a Premontrei Rend Gödöllői Kanóniája 2007-ben,
Ullmann Péter Ágoston OPræm gödöllői kormányzó perjel jóváhagyásával.
 
Nyomta az Emericus Nyomda. 630 oldal (B5). ISBN 978-963-06-2144-1
Megvásárolható minden kedden, szerdán és pénteken 14–16 óráig
a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszéke
és a Magyar Egyházzenei Társaság könyvesboltjában:
1064 Budapest, Vörösmarty utca 35. III. emelet 318.
Ára a MET tagjainak 2000 Ft, nem tagoknak 2500 Ft.
 
A klasszikus római (ún. tridenti) rítusú
szentmisék énekanyaga
és a magyar nyelvű gregoriánum
 
A római egyház jelenleg megszokott, nagy többségben gyakorolt liturgikus rendje mellett bizonyos feltételek mellett —és ezek a feltételek egyre könnyebben teljesülhetnek— végezhető a római rítus hagyományos változata is, amelyet az egyházi köznyelv leginkább mint „tridenti” rítust ismer. Az érvényes szabályok szerint e gyakorlat vonatkozásában a szerkönyvek 1962-ben kiadott mintakiadásai és a rájuk vonatkozó másodlagos rendelkezések számítanak irányadónak, de az így meghatározott liturgia —legalábbis ami a szentmisét illeti— megegyezik az ősi római liturgia frank redakciójával, amelynek egyik formáját a 12. században a pápai kúria is magáévá tette. Ez az ún. kuriális rítus a Tridenti Zsinatot követően szinte az egész nyugati egyházban elterjedt, és jelentéktelen változtatásokkal a 20. századig fönnmaradt.
Mivel ezt a hagyományt egyre szélesebb körben ápolják a katolikus világban, sok esetben olyan fiatal papok és világiak, akik már a liturgikus reformok után születtek, és mivel a régi rítusú szentmisék újabban Magyarországon is hivatalos elismerést nyertek, helyesnek láttuk kitérni néhány oldalban azok énekrendjére. (A könyv jellege miatt nem foglalkoztunk itt az olvasott misével [missa lecta], a polifón énekléssel és a nép részvételének nem zenei módjaival). Különösen fontosnak tartjuk ezt azért, mert a régi római rítus fölelevenítése nem valamiféle historizmust takar, hanem a latin hagyomány legjobb örökségének életre váltását. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindazok a megoldások, amelyek e hagyomány szelleméből hitelesen fakadtak az újabb liturgikus reformmozgalom ihletésére és keretei között, helyet kaphatnak, és illik, hogy kapjanak az ún. tridenti rítus kortárs gyakorlatában. E megoldások legfontosabbikának a gregorián típusdallamon énekelt, népnyelvű propriumot tekintjük.
 
*
 
A Graduale Hungaricum anyagának alkalmazása a régi liturgiában kétféleképpen történhet. Vagy kiegészítésképpen járul a latinul és eredeti gregorián dallamon énekelt tételekhez, vagy helyettesíti azokat. Az előbbi megoldást az ünnepélyes misében (missa sollemnis) tartjuk kívánatosnak, az utóbbi az énekelt misében (missa cantata) ajánlott abban az esetben, ha a rendelkezésre álló zenei személyzet nem, vagy csak részlegesen képes a Graduale Romanum megfelelő tételeinek megszólaltatására. Liturgikus jogi értelemben a magyar nyelvű pro­pri­um mindkét esetben népéneknek minősül, így viszonylag szabadon módosítható. A proprium elvégzése a celebráló pap felelőssége, aki az egyes tételeket kötelezően elimádkozza az oltárnál, így nem lehetetlen, hogy a magyar szöveg esetenként eltérjen a misekönyvben jelölt latin szövegtől. Erre két okból lehet szükség. Egyrészt nem minden gyülekezet készült még föl arra, hogy az egyházi év teljes körében változó szövegeket énekeljen, ezért sokszor hasznos, ha a tételeknek előbb csak szűk körét használjuk, amelyet később fokozatosan tágítani lehet. (Lásd erről a kötet bevezetésében írtakat!) Másrészt kevés, de jellegzetes alkalommal eltérés mutatkozik az ősi helyi (pl. esztergomi) és rendi hagyományok, illetve a római-kuriális graduále (Graduale Romanum) tételei között. Ilyenkor gazdag liturgikus örökségünk törvényes változatai juthatnak szóhoz a latin és a magyar szöveg párhuzamosságnak köszönhetően.
 
*
 
Keresztelőegyházakban (katedrálisokban és plébániatemplomokban) a vasár- és ünnepnapi misék Aspergesszel, a húsvéti időben Vidi aquammal kezdődnek. Ezek latin és magyar változata egyaránt, sőt keverve is énekelhető. Az Asperges után a celebráns átöltözik: ilyenkor orgonajáték vagy pl. az introitusok B-for­má­já­nál javasolt népének szólhat, és ugyanezeknek lehet helye már az Asperges előtt.
A mise első tétele az introitus, amelyre megszakítás nélkül következik a Ky­ri­e. A két tételre szánt idő azonban hosszabb, mint a ma megszokott, hiszen a misét számos csöndes vagy félhangos szertartási elem vezeti be, a pap nem köszönti a népet és nincs közgyónás. Az intoitus–Kyrie alatt lezajló szertartási mozzanatok a következők: bevonulás, lépcsőima, oltárcsók (két csöndes könyörgéssel), tömjénezés (csak az ünnepélyes misében), az introitus és a Kyrie csöndes elolvasása. Mindennek terjedelme a templom méretétől (így a bevonulás idejétől) függően kb. öt és fél, hat perc, ebből a tömjénezés mintegy másfél, két percig tart. Az eredeti gregorián introitusok a hazai előadói gyakorlatban nagyrészt másfél, két percesek, a közismert Kyriék alig több, mint egy percig tartanak, így a mise kezdetén jócskán marad idő, amely zenei bővítést igényel. Ezt külföldi hagyományőrző közösségekben sokszor úgy oldják meg, hogy csöngetés után, a bevonulásra még nem kezdik el az introitust, hanem az orgona szól, majd az introitus után díszesebb, hosszú Kyriét énekelnek. A magyarországi viszonyokat figyelembe véve azonban legalább ilyen jónak mutatkozik, ha a latin introitus után a típusdallamon énekelt, magyar introitus következik annyi zsoltárverssel, amennyit a helyzet megkíván. Az introitust befejezni és a Kyriét elkezdeni az oltártömjénezés kezdetén vagy végén érdemes aszerint, hogy az ún. „Missa mundi” rövid Kyriéjét vesszük, vagy valamely hosszabb, esetleg közkedvelt tropizált változatot (mindezekhez bőséges válogatás található a kötet „ordo” szakaszában). A csöndes bevezető részek végét a szkóla vezetője arról ismeri föl, hogy a pap, a szerpap és az alszerpap az oltár jobb oldalán egyenes sorba rendeződik és keresztet vet. Ilyenkor már csak kb. fél perc van hátra a Gloriáig, illetve a kollektáig. Ugyanez vonatkozik a csak magyar introitussal kezdett énekelt misékre: ezekben —legalábbis a 19–20. század fordulóján keletkezett rubrikák szerint— a tömjénezés csak kivételes engedmény lehet, így a magyar introitus tényleges hossza nem változik, mert az oltártömjénezés elmaradása a latin introitusra szánt idővel rövidíti a cselekményt. Az introitus és a Kyrie közti váltásra ilyenkor az ad jelt, hogy a pap föllép az oltárhoz.
A Kyriét megszakítás nélkül követi a Gloria (illetve az egyházi év megfelelő napjain ennek elmaradásával a kollekta). A Gloriát mindenképpen a celebráns intonálja, így az énekesek részéről a hangadás, szükség esetén az intonáció halk előéneklése vagy orgonás bejátszása nem nélkülözhető. A tételt a szolgálattevők a gyülekezet énekével együtt imádkozzák prózában, majd leülnek, és bekapcsolódnak a nép énekébe. Éppen ezért nem teljesen kizárt a Gloria népnyelvű éneklése, jóllehet az intonáció minden körülmények között megmarad latinul. A tétel terjedelme nem alkalmazkodik a szertartás menetéhez.
A Gloriát a kollekta vagy kollekták követik. A pap „Dominus vobiscum” szavaira „Et cum spiritu tuo”-val felelünk, majd a „Per Dominum nostrum…” lezárás után „Amen”-t éneklünk. Érdemes kiemelni, hogy a ma megszokott oráció-tónusokhoz tartozó „Amen” a kollekta és a posztkommúnió után mindig hajlítás nélkül éneklendő. Ha több kollekta van, akkor csak az elsőt és az arra következőt vezeti be egy-egy „Oremus”, és csak az első és az utolsó kap „Per Dominum no­strum…” lezárást, ezáltal „Amen” feleletet.
Az utolsó kollektát követi a szentlecke éneklése (illetve egyes miséken több ószövetségi olvasmány, amelyet egy lektor recitál olvasmánytónusban). Ezt ünnepélyes misében az alszerpap végzi az oltár felé fordulva, annak jobb széle vonalában, énekelt misében a celebráns az oltár jobb oldalán fekvő misekönyvből. Az olvasmányok népnyelvű megszólaltatására a jelenlegi rubrikák csak a recitálás rovására adnak lehetőséget: ilyenkor egy lektor áll föl a nép felé fordulva, és olvassa prózában azt a szentleckét, amelyet a celebráns az oltárnál félhangosan olvas. Jobb tehát megmaradni a latin szentlecke éneklésénél, remélve, hogy a gyülekezet érti vagy kétnyelvű forrásból követi annak tartalmát, de érdemes megfontolni, hogy a soronként váltakozó, kétnyelvű olvasmányrecitáció nem volt idegen a római rítus középkori gyakorlatától, sőt görög-latin formában annak kezdeteitől sem. Ezt is megvalósíthatja egy énekes, ha a pap mögött vagy az alszerpap mellett áll föl (nem is föltétlenül a nép felé fordulva), és lecketónuson ismétli meg magyarul azt a sort, amelyet amaz latinul énekelt. A szentleckére a nép nem válaszol „Deo gratias” akklamációval, ezt csak a szolgálattevők mondják ki félhangosan.
A szentlecke után egymásra következik a graduále, az alleluja és ha van, a szekvencia, illetve húsvéti időben a két alleluja, előböjti és böjti napokon pedig a graduále és a traktus. Tulajdonképpen az olvasmányközi énekek mindegyike felolvasás, ezért —a többi proprium-tétellel szemben— nem tartozik hozzájuk párhuzamos szertartási esemény. A graduále mindjárt a szentlecke záróformulája után elkezdődik, ezalatt ünnepélyes misében a szubdiákonus áldásra járul a celebránshoz, a celebráns az oltárnál elolvassa az olvasmányközi énekek szövegét, majd a szubdiákonus vagy a ministráns átviszi a misekönyvet az oltár bal oldalára. (Az 1962 előtti gyakorlatban az ünnepélyes misében a celebráns itt magában elolvasta a napi evangéliumot.) Az ünnepélyes misében a könyvátvitel után a celebráns tömjént tesz a tömjénezőbe, majd a diákonus az evangéliumos könyvvel az oltárhoz járul, annak közepére teszi, térden állva elmondja a „Mun­da cor meum” imádságot, elveszi a könyvet, jobbról letérdelve áldást kér, és processzióban a templom bal oldalára vonul. Az énekelt misében nem történik más, mint hogy a pap elimádkozza az olvasmányközi tételek szövegét és az oltárközépen meghajolva elmondja a „Mun­­da cor meum”-ot. A ministráns ezalatt átviszi a misszálét, majd a pap a könyvhöz lép. Mindezek a mozzanatok legünnepélyesebb formájukban sem hosszabbak másfél, két percnél, vagyis mindenképpen rövidebbek, mint az olvasmányközi énekek sorozata. Ha tehát a latin tételeket vesszük eredeti dallamon, nincs sem szükség, sem alkalom a típusdallamos, magyar változat éneklésére. Ha viszont a körülmények olyanok, e tételek egyikét-másikát, vagy akár mindegyikét lehet a Graduale Hungaricum szerinti változatban énekelni. A tételek hossza adott, ha a szolgálattevők leülnek, jó tudniuk, hogy az evangéliumolvasás előkészületeit kb. másfél perccel a tételsorozat vége előtt kell megkezdeni. Ebben az alleluja, traktus vagy szekvencia hosszát jobban ismerő szkólavezető tapintatos jeladással lehet segítségükre.
Különösen fontos a szekvencia kérdése. A közvélekedéssel szemben a Tridenti Zsinat nem törölte el a máig használatos öt szekvencián kívüli, további szekvenciákat. Bár voltak irányzatok, amelyek az ilyen költött szövegektől meg akarták „tisztítani” a liturgiát, ezek csak annyiban arattak sikert, hogy az 1570-es és későbbi római misekönyvek nem közöltek szekvencionálét, vagyis —néhány kivételtől eltekintve— nem nyilvánították a szekvenciát kötelező liturgikus szövegnek. Mindamellett egyes rítusváltozatok több szekvenciát őriztek meg, és az újkor folyamán nyomtatásban is jelentek meg akár kottázott, az egész év jeles alkalmait lefedő szekvenciagyűjtemények. A szekvenciák a latin egyházi költészet legszebb, legtartalmasabb alkotásai közé tartoznak, és nincsenek kárára a rítus mértéktartó, biblikus alkatának. Ráadásul —éppen amiért nem kánoni érvényű szertartásszövegek— a proprium többi tételénél is inkább lehetővé teszik a népnyelvű éneklést vagy a régibb rítusváltozatokat követő válogatást. A kötetben a kötelező szekvenciák a megfelelő ünnepnél találhatók, más ünnepekhez vagy ünnepi időszakokhoz a függelékben kapott helyet egy válogatás.
Az evangélium a ma is megszokott bevezető dialógussal kezdődik: a diákonus vagy a pap „Dominus vobiscum”-ára a nép „Et cum spiritu tuo”-val válaszol, majd a „Sequentia sancti Evangelii…” szavakra „Gloria tibi Domine” ak­kla­má­ci­ót énekel. Az evangélium után a nép a ma elterjedt szokással szemben nem mondja a „Laus tibi Christe” szavakat (ld. a szentleckéről írtakat). Az evangélium népnyelvű fölolvasása többnyire szerves része a homíliának, de elképzelhető lenne kétnyelvű recitálása is a szentleckéről szóló résznek megfelelően.
Ha van prédikáció, előtte és utána népéneknek vagy orgonajátéknak marad hely. Az evangéliumot ugyanis további csöndes mozzanatok követik (a celebráns megtömjénezése, az evangéliumi szakasz megcsókolása), majd a prédikáló klerikus lehetőség szerint fölmegy a szószékre. Ráadásul ha nem valamelyik karbeli klerikus prédikál, hanem a pap vagy a diákonus, akkor prédikáció előtt leveszi a ma­nipulust, a kazulát, illetve a dalmatikát, és stólában, fején birétummal megy föl a szószékre. A prédikáció végeztével ugyanő lejön, és visszaveszi a misén használatos öltözéket. Mindez legalább két-két percet vesz igénybe.
Az év megfelelő napjain ezután a pap elkezdi: „Credo in unum Deum”. Intonálásával és éneklésével kapcsolatban a Gloriáról írtakat kell figyelembe venni. Ünnepélyes misében a Credo alatt hozza elő a diákonus a burzát, és teríti ki a kor­porálét az oltáron.
Az offertórium előtt a pap „Dominus vobiscum”-mal fordul a gyülekezethez, az pedig „Et cum spiritu tuo”-val felel. A pap ezután „Oremus”-t énekel, és erre mindjárt következik az offertórium, mert a felajánlási részt a pap csöndben imádkozza a prefációig. Ez a felajánlást bevezető dialógus mindjárt a Credo, illetve az evangélium (ha van, akkor a prédikáció) után következik, az egyetemes könyörgések műfaját a hagyományos római liturgia nem ismeri. A felajánlási szövegek a kuriális-tridenti miseordóban igen terjedelmesek és számos ceremoniális mozzanat kíséri őket (az áldozati adományok előkészítése, megtömjénezése, oltártömjénezés, kézmosás, a szekréta vagy szekréták olvasása), így a csöndes rész legalább hat, legföljebb nyolc percig tart (ebből az introitushoz hasonlóan kb. két perc a tömjénezés), ez pedig mindenképpen hosszabb, mint a verzusok nélkül énekelt, gregorián offertóriumok. A latin offertóriumot azonban lehet ver­zu­sokkal énekelni, illetve mód van utána motetták, népénekek éneklésére, orgonajátékra, de arra is, hogy a Graduale Hungaricum szerinti offertórium szólaljon meg akár mindkét változatban: recitálva és népének formájában).
A felajánlási imák végét a szkólavezető abból érzékeli, hogy a celebráns a félhangos „Orate fra­tres” szavakkal kifordul az oltártól, majd teljes kört téve visszafordul ugyanoda. Ekkor már csak a szekréta, illetve szekréták következnek, vagyis mintegy fél, egy perc van hátra a prefációig.
A prefáció előtt a celebráns hangosan énekli az utolsó szekréta lezárását: „Per omnia sæcula sæculorum”, amelyre a nép „Amen”-nel felel. A „Dominus vo­bis­cum”-ra „Et cum spiritu tuo”, a „Sursum corda”-ra „Habemus ad Dominum”, a „Gra­tias agamus Domino Deo nostro”-ra „Dignum et justum est” a válasz. Hasznos megjegyezni, hogy a prefáció köznapi tónusa általában kevéssé ismert (az „ordo” részben megtalálható), így annak apró eltéréseire a gyülekezetnek és a szkó­lának is külön figyelmet kell fordítania.
A Sanctust a prefáció „sine fine dicentes” lezárása után azonnal elkezdi a szkóla. A tétel kezdetébe a szolgálattevők háromszor belecsöngetnek, ami az újabb rendtartáshoz szokott énekeseknek furcsa lehet, de teljesen szabályos. A hosszabb egyszólamú és a többszólamú Sanctusokat csak az első „Hosanna in ex­celsis”-ig énekeljük, a „Benedictus” pedig az úrfelmutatás után kezdődik el.
A kánont teljes egészében csöndben mondja a pap. Ezalatt nem föltétlenül szükséges az ének vagy az orgonajáték, de lehetőség van mindkettőre. A kánon első fele az átváltoztatásig tart, és mintegy másfél percre terjed. Az első rész végét csöngetés jelzi. Maga az átváltoztatás a mai szabályok szerint teljes csöndben történik, noha sokáig általános volt és ma is előfordul a teljes kánon zenei lefedése. A két színben való úrfelmutatás előtt és után —a pap térdhajtásakor— csöngetés hallatszik, és további három-három csöngetés kíséri a Szent Test, illetve a Szent Vér fölmutatását. A kehely letétele utáni térdhajtáskor megszólaló csöngetés egyben jel a kánon befejező részéhez: ez kb. két és fél percig tart, alatta szentségi ének, motetta vagy orgonazene szólhat. A kánon végét a szkóla­ve­zető abból érzékeli, hogy a celebráns öt keresztet rajzol a Szent Testtel a kehely, illetve a korporále fölött, majd kissé megemeli a kelyhet a korporálén.
A Miatyánkot bevezető szavak a kánon hangos „Per omnia sæcula sæ­cu­lo­rum” lezárásával kezdődnek, amelyre a nép „Amen”-nel felel, majd a pap a „Præ­­ceptis salutaribus” kezdetű részt és a „Pater noster”-t énekli. Fontos kiemelni, hogy ünnepélyes és énekelt misében a gyülekezet nem énekli a pappal együtt a Miatyánkot, de az „Et ne nos inducas in tentationem” szavakra „Sed libera nos a malo”-val felel. A Miatyánk köznapi tónusa —akárcsak a prefációé— kissé eltér az ismertebb ünnepitől, de a nép által énekelt lezárás ugyanaz.
A Miatyánk után kb. egy percnyi csöndes rész következik: a pap ezalatt elimádkozza az embolizmust és elvégzi a kenyértörést. Az idő énektétel beiktatásához valószínűleg kevés, de kisebb orgonadarab vagy improvizáció játszható.
Az Agnus Dei előtt a pap ezt énekli: „Pax Domini sit semper vobiscum”, amire a gyülekezet „Et cum spiritu tuo”-val válaszol. Az újabban szokásos bővítmények elmaradnak, tehát az Agnus Dei mindjárt a nép felelete után elkezdődik. Közben a celebráns az áldozás előtti imádságokat mondja csöndesen, majd magához veszi a Szent Testet és Vért. Mindez kb. három és fél percet vesz igénybe. Ha az Agnus Dei —mint általában— rövidebb ennél, szabadon lehet beiktatni utána orgonajátékot, esetleg motettát vagy népéneket. A pap áldozása ugyanakkor a mise legszentebb pillanatai közé tartozik, amelyet méltó módon emel ki a csönd. Erre ad jelt a celebráns „Domine non sum dignus…” szavait kísérő, háromszori csöngetés.
A pap áldozása után az 1962 előtti szokás szerint a diákonus vagy a ministráns másodszor, a hívek nevében is elénekli a „Confiteor”-t. A pap erre félhangosan elmondja a feloldozás szavait, majd az „Ecce Agnus Dei ecce qui tollit peccata mundi” szavakkal fölmutatja a Szentséget a hívek felé (az újabban elterjedt folytatás elmarad). Ők erre a „Domine non sum dignus ut intres sub tectum meum sed tantum dic verbo et sanabitur anima mea” mondat háromszori elmondásával felelnek. Ugyanez a dialógus sok helyen már a II. Vatikáni Zsinat előtti időszakban is népnyelven hangzott el.
A kommúnió legkorábban ekkor, a harmadik „Domine non sum dignus…” után kezdődik. A 19–20. századi rendelkezések szerint csak az áldozás után szólal meg, így a legtöbb külföldi hagyományőrző közösségben orgonajáték vagy motetták kísérik az asszisztencia és a szolgálattevők áldozását. A kötetben szereplő zsoltárversekkel, típusdallamon énekelt magyar kommúnió azonban kiválóan alkalmas arra, hogy —a tétel ősi szerepének megfelelően— az áldozás alatt mindvégig szóljon. Mivel a régi római rítusban csak a celebráns áldoztat, az áldozás hosszabb lehet a manapság megszokottnál, így jó, ha a graduále mellett kéznél van a teljes zsoltár szövege is. A közismert magyar kommúniókat talán könyv nélkül is tudja a szkóla, így azok éneklése nem nehezíti meg túlságosan azt sem, hogy szentáldozáshoz járuljanak. Az eredeti dallamú, latin tétel is elhangozhat mind a magyar változat fölvezetéseként, mind annak lezárásaként, vagy akár mindkét helyen. Az áldoztatás után a purifikáció még mintegy két percig tart, ezután a misekönyvet visszaviszik az oltár jobb oldalára, ahol a pap félhangosan elolvassa a kommúnió szövegét. Amikor a celebráns a könyvhöz lépett, a szkólavezető a doxológiával lezárhatja a kommúnió éneklését, illetve —ha az áldoztatás után éneklik— elkezdheti a latin kommúniót. Ha az áldoztatás hosszúra nyúlik, megtörténhet, hogy a kommúnió a teljes zsoltár eléneklésével is rövidnek bizonyul. Ilyenkor népének, motetta vagy orgonajáték töltheti ki az áldozás befejezésére és a purifikálásra fordított időt.
A purifikálás után a posztkommúnió vagy posztkommúniók következnek, amelyekre mindaz érvényes, amit a kollektáról már megjegyeztünk.
Ezután a diákonus vagy a celebráns az „Ite missa est”, bizonyos alkalmakkor a „Benedicamus Domino” éneklésével bocsátja el a népet. Erre a választ a teljes gyülekezet énekli: „Deo gratias”.
Az elbocsátás után következik a félhangosan mondott áldás, majd az utolsó evangélium, összesen kb. egy percig. Mivel egyik sem énekelt szöveg, már ekkor megszólalhat a záróének, de tapintatosabb megoldás, ha mindaddig, amíg a szolgálattevők az oltárnál vannak, legföljebb halk orgonajáték hangzik, és a szkóla, illetve a nép csak a kivonulásra kezd énekelni.
 
AZ ÜNNEPÉLYES MISE ÁTTEKINTÉSE
 
A táblázatos részek a mise énekeit, a velük párhuzamos szertartási eseményt és annak hozzávetőleges időtartamát jelölik. A táblázatba nem rendezett, félkövér részek a pap és a di­á­konus, illetve a nép fennhangon mondott-énekelt szövegeit vagy a teljesen csöndes részeket közlik. A nép által éneklendő szövegeket kiskapitális szedéssel emeltük ki. Nem jeleztük a lépcsőima válaszait és a felajánlást lezáró „Suscipiat Dominus sacrificium de ma­nibus tuis…” kezdetű mondatot, mert azokat a népnek csak olvasott misében van módja fennhangon imádkozni. A dőlt betűs részek a liturgikusan kötetlen zenei betéteket jelölik.
 
ZENEI TÉTEL
CSELEKMÉNY
IDŐ
Népének, motetta, orgona
 
Asperges/Vidi aquam
Szenteltvízhintés
1:00–3:00
Verzikulus, könyörgés
Népének, motetta, orgona
Öltözködés
1:00–1:30
Introitus latinul
Bevonulás, lépcsőima, oltártömjénezés,
5:30–6:00
Introitus magyarul
olvasás
 
Kyrie
 
 
„Gloria in excelsis Deo”
Gloria
 
Kollekta: „Dóminus vobíscum! Et cum spíritu tuo! Orémus… per ómnia sǽcula sæculórum. Amen.” — Szentlecke: „Léctio…”
Graduále
Áldás, könyvátvitel, olvasás
0:30–1:00
Alleluja
 
Szekvencia
Előkészületek, processzió
1:00–1:30
Evangélium: „Dóminus vobíscum! Et cum spíritu tuo! Sequéntia sancti Evan­gélii secúndum N. Glória tibi, Dómine! In illo témpore…”
Népének, motetta, orgona
Könyvcsók, tömjén, öltözködés
1:30–2:00
Prédikáció
Népének, motetta, orgona
Öltözködés
1:00–1:30
„Credo in unum Deum”
Credo
Korporále kiterítése
 
„Dóminus vobíscum! Et cum spíritu tuo! Orémus…”
Offertórium latinul
Adományok előkészítése, megtömjé-
6∙00–8:00
Offertórium magyarul
nezése, oltártömjénezés, kézmosás,
 
Népének, motetta, orgona
szekréta
 
Prefáció: „Per ómnia sǽcula sæculórum. Amen. Dóminus vobíscum! Et cum spíritu tuo! Sur­sum corda! Habémus ad Dóminum. Grá­tias agámus Dómino, Deo nostro! Dignum et justum est. Ve­re dignum et justum est, æquum et salutáre… sine fine dicéntes”
Sanctus
A kánon első fele csöngetésig
1:00–1:30
Népének, motetta, orgona
 
 
Átváltoztatás, úrfelmutatás
Benedictus
A kánon második fele
2:00–2:30
Népének, motetta, orgona
 
 
Miatyánk: „Per ómnia sǽcula sæculórum. Amen. Præcéptis salutáribus mó­niti… Et ne nos in­dú­cas in tentatiónem! Sed líbera nos a ma­lo!”
Orgona
Embolizmus, kenyértörés
0:30–1:00
„Per ómnia sǽcula sæculórum. Amen. Pax Dómini sit semper vobíscum! Et cum spíritu tuo!”
Agnus Dei
Olvasás, áldozás előtti imák, a pap
3:00–3:30
Népének, motetta, orgona
áldozása
 
„Confiteor Deo omnipoténti… ecce, qui tollit peccáta mundi. Dómine, non sum dignus, ut in­tres sub tectum meum, sed tantum dic verbo, et sa­nábitur ánima mea!” (3x)
Kommúnió latinul
Az asszisztencia áldozása, a szkóla és
???
Kommúnió magyarul
a hívek áldozása, purifikálás
 
Népének, motetta, orgona
 
 
Posztkommúnió: „Dóminus vobíscum! Et cum spíritu tuo! Orémus … per ómnia sǽ­cula sæcu­ló­rum. Amen.” — „Ite, missa est! / Benedicámus Dómino! Deo grátias.”
Orgona
Áldás, utolsó evangélium
1:00–1:30
Népének, motetta, orgona
Kivonulás
0:30–1:00
De ritibus servandis in cantu missae
A Liber Usualis vatikáni kiadásának előszava szerint
 
I. Míg a pap az oltárhoz vonul, a kántorok elkezdik az introitust. Ezt köznapokon és simplex ünnepeken egy kántor intonálja a * jelig, más ünnepeken és vasárnapokon két kántor, de ha elegen vannak, a főünnepeken négy kántor is intonálhatja. A kar folytatja a zsoltárig. A zsoltár első félversét a *-ig és a Gloria Patri verset a kántorok éneklik, a vers második felét viszont a teljes kar. Ezután mindnyájan megismétlik az introitust a zsoltárig.
II. A kar az introitus után három Kyrie eleison-t, három Christe eleison-t, majd ismét három Kyrie elei­son-t énekel vagy a kántorokkal, vagy a két félkar között váltakozva. Az utolsó Kyrie eleison viszont két vagy akár három részből áll, amelyeket egyszeres vagy kettős * választ el. Ha csak két részből áll, vagyis egy * tagolja, akkor az első részt a kántorok vagy az első félkar éneklik, a másikat pedig a teljes kar. Ha három részből áll, vagyis az első részt egyszeres, a másodikat kettős * zárja, akkor az első részt azok éneklik, akik föntebb, a másodikat viszont, amelyik az első dallamát ismétli, a másik félkar énekli, végül a harmadikat közösen fejezi be a teljes kar. Olykor öt rész is elő­fordulhat: ilyenkor a tagolást ugyanúgy egyszeres, illetve kettős * jelöli, amelyek többször megismétlődhetnek és az említett módon értelmezendők.
III. Egyedül a pap kezdi fennhangon a Gloria in excelsis Deo-t. Ezután a kar folytatja: Et in terra pax hominibus stb., két egymásnak felelgető félkarban, vagy a kántorokkal váltakozva. Következik a kar válasza a Dominus vobiscum-ra.
IV. A szentlecke vagy az olvasmány befejeztével egy vagy két énekes elkezdi a graduálét a * jelig, és mindenki, vagy legalább a kántorok folytatják illő figyelemmel. Ketten éneklik a graduále ver­zusát, de azt a *-tól a teljes kar fejezi be. Lehetséges az is, hogy a responzóriumokhoz hasonlóan – ha ez látszik alkalmasnak – a verzust egyedül a kántor vagy a kántorok énekeljék, és azután mindenki ismételje meg az első részt a verzusig.
Ha énekelnek Alleluját, akkor az első Alleluia-t egy vagy két énekes elénekli a * jelig, a kar pedig megismétli az Alleluia-t és hozzáfűzi a neumát, más néven jubilust, megnyújtva az „a” hangzót. A kántorok éneklik a verzust, de annak végét a * után a teljes kar fejezi be. A verzus után a kántor vagy a kántorok megismétlik az Alleluia-t, a kar pedig csak a neumát fűzi hozzá.[1]
Hetvenedvasárnap után az Alleluja elmarad, és traktus mondatik. Ennek verseit fölváltva énekli a két félkar vagy a teljes kar és a kántorok.[2]
Húsvétvasárnap elmarad a graduále, és helyette Alleluja mondatik a verzusával, mint föntebb. Ezután mindjárt egy másik Alleluja következik, amelyet egy vagy két kántor kezd el, és ismétlés nélkül fejez be mindenki a *-tól. A verzust és a visszatérő Alleluia-t a föntebb leírt módon éneklik.
A szekvenciákat fölváltva énekli a két félkar vagy a kar és a kántorok.
V. Az evangélium után a pap intonálja, ha van a misében: Credo in unum Deum. A kar folytatja: Pa­trem omnipotentem, stb., együtt vagy váltakozva a helyi szokás szerint.
VI. Az offertóriumot egy, két vagy négy kántor intonálja, amint az introitust, és a teljes kar fejezi be.[3]
VII. A prefáció után a teljes kar énekli: Sanctus, stb. Az úrfelmutatás alatt a kar hallgat és a többiekkel együtt imádkozik.*
VIII. A Pax Domini-re adott válasz után három Agnus Dei-t énekel a teljes kar vagy úgy, hogy azt mindig egy, két, illetve négy kántor kezdi, vagy váltakozva,[4] de úgy, hogy a végén mindenki közösen énekelje: Dona nobis pacem. A gyászmisékben csak az utolsó szó, a sempiternam közös.
IX. Az Oltáriszentség vétele után a kar a kommúniót énekli, amelyet egy, két vagy négy kántor intonál az introitushoz hasonlóan.[5]
A pap vagy a diákonus énekli: Ite missa est vagy Benedicamus Domino. A kar ugyanazon a dallamon válaszol: Deo gratias.
A gyászmisében a Requiescant in pace szavakra Amen a válasz.
 


[1] Több forrásból dokumentált esztergomi gyakorlat szerint, ha van szekvencia, akkor a kar nem ismétli meg itt a neu­mát (jubilust), hanem az Allelujához megszakítás nélkül fűzi hozzá a szekvenciát. A műfajt a középkorban a jubilus meg­szövegezésének, tulajdonképpen Alleluja-trópusnak fogták föl: ezt fejezte ki ez a ma is követésre érdemes gya­kor­lat.
[2] Az órómai gyakorlatban mindhárom olvasmányközi ének szólótétel volt, a graduále és az Alleluja respon­zu­mok­kal. A középkori hagyományt őrző „tridenti” rubrikák a traktust már alternatim műfajnak tekintik. Esztergomban a traktust többnyire korátorok énekelték, és a rubrikák önálló esetként említik a két félkar váltakozását. Sajátosan szólaltatták meg a virágvasárnapi traktust.
[3] Ha az offertóriumhoz verzusokat énekelnek, a graduále analógiájára kezdheti a tételt egy vagy két énekes, a ver­zu­sokat pedig a kántor vagy a kántorok éneklik. Az offertórium a Dominus vo­bis­cum. Et cum spiritu tuo. Oremus. szavak után mindjárt elkezdődik.
* A Benedictus-t ünnepélyes misében nem lehet az úrfelmutatás előtt énekelni, hanem csak annak végeztével. S.R.C. no 4243 ad 6. (Ez a rendelkezés másodlagos, és olyan korból származik, amelyben az ünnepélyes miséken több­szó­la­mú Sanctus-Benedictus vagy valamely terjedelmesebb egyszólamú megfelelője volt használatban. Az egyszerű dallamú, rövid Sanctus-ok egyvégtében énekelhetők a prefáció után.)
[4] Tudniillik a három részt éneklik váltakozva a két félkar vagy a kántorok és a teljes kar között.
[5] Az Oltáriszentség vétele alatt a pap áldozása értendő, jóllehet létezik olyan gyakorlat, amely szerint a kom­mú­ni­ó­val megvárják a hívek áldozását. Ha a kommúnióhoz zsoltárt énekelnek, akkor a tétel ideális kezdete az ünnepi misében a második Confiteor vége. A zsoltár éneklésére az introitus zsoltározásáról mondottak érvényesek.