Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TRIDENTI RÍTUS, 11-12. óra

2008.12.05

A RÉGI MISELITURGIA LELKISÉGE ÉS „AKTUÁLIS” KÉRDÉSEI

0. Két előzetes megjegyzés:

1) A novus ordo (NO) mai gyakorlata általában nem felel meg a ma érvényes előírásoknak sem, vagy legalábbis azokat szélsőségesen értelmezi, az általuk biztosított lehetőségekkel egyoldalúan él.
2) A reformok mögött két, eredetileg eltérő irányultságú szemlélet húzódik meg, amelyek taktikai szövetségre léptek, pontosabban az utóbbi kihasználta az előbbit. 
a. Az első az ún. antikvarianizmus. A tridenti korszak a liturgiát egy változatlan, időtlen egységnek látta, ami megtévesztő volt és nem is minden szempontból hiteles. A XX. századi kutatás (valójában a XVI. sz. óta van módszeres liturgiatörténet, jelentős középkori előzményekkel, de ezt nem alkalmazták ilyen formában) fölfedezte a történelmi liturgiaváltozatok pluralitását, gazdagságát, értékét, és a liturgikus megújulási mozgalom keretében fölvetette ezek használatba vételét (pl. a középkori hagyományokat fölelevenítő rendi reformok a cisztercieknél, premontreieknél, Braga, új prefációk). Ezzel óhatatlanul relativizálta viszont a tridenti változatot, és eszközt szolgáltatott annak eróziójához. Egyes kutatókban kifejezetten élt valamiféle szimpátia az ólatin (karoling kor előtti) változatok iránt és valamiféle ellenszenv a közép- és újkori (posztkaroling és tridenti) fejleményekkel szemben. Ez a törekvés sokszor a liturgia muzeálissá tételéhez vezetett, amit XII. Pius kifejezetten el is ítélt. Ugyanakkor számos értéke volt, a keleti liturgiák összehasonlító fölhasználását is szorgalmazta. Ezt a törekvést kétségkívül a liturgia szeretete és egy erős liturgikus érzék ihlette. 
b. A másik a modernizmus szó alatt foglalható össze. Ezt a liturgikus minimalizmus, demokratizmus és ökumenizmus határozta meg, vagyis a formák minimalizálására, primitívségre törekedett, a kor hangulatához (hippi-érzület) igyekezett szabni a szertartást, minél több spontaneitást, kreativitást, kevesebb misztikumot, nagyobb változatosságot akart, az ökumenikus szempont szerint kiiktatta volna a protestáns szempontból problematikus mozzanatokat (vagy legalább tompította, elkente volna őket), nagy súlyt helyezett a didaktikus elemre (Biblia olvasása, prédikáció). A liturgia szociális, ún. pasztorális szerepét tekintette elsődlegesnek. Nyilvánvalóan aliturgikus érzület állt mögötte. 
Ez az utóbbi gyakorlatilag kihasználta az előbbit, méghozzá a következőképpen. Fölkapott bizonyos tudományosnak látszó féligazságokat, és azokat széles körben elterjesztve ideológiát gyártott a maga elképzeléseihez. Ebben fölhasználta a történeti kutatásban sajnos benne rejlő relativizálási potenciált is.

I. A misézés iránya

1) Irodalom. Elég röviden kifejteni, mert kiváló irodalma van magyarul is. A legösszefogottabb Uwe M. Lang: Az Úr felé fordulva, korábbi, hasznos még L. Bouyer: Építészet és liturgia, rövidebb, de jó Alácsi E. J.: Conversi ad Dominum oremus! (A jó harc.-ban).
2) Leszögezendő: sem a régi, sem az új rítus nem kötődik a misézés irányához. Elvileg az újban is alapforma a „háttalmise”, sőt szabály, hogy a régi templomokban fontosabb szempont, hogy egy szentélyben egy oltár legyen, mint az, hogy ajánlott körüljárható (de nem föltétlenül szembemiséző!) oltárt fölállítani. Ugyanakkor a tridenti misszále Ritus servandus-a (1502) is tekintettel van arra, hogy lehet „szembe” misézni. De ez nem szemkontaktust szolgál, mert 
a. a pápai oltárok is magasak, szélesek, gyakorlatilag a pápa „nem látszik ki”, 
b. az oltárkereszt, a gyertya-, esetleg az ereklyetartók takarják, 
c. a pap nem emelheti túl a tekintetét az áldoztatórácson. 
A szembemisét ilyen szabályok mellett kezdeményezte és végezte pl. Pius Parsch Klosterneuburgban vagy Szunyogh X. Ferenc a Szent Szabina-kápolnában. Talán nem kell kiemelnem, hogy mindig az Úr felé, vagyis az őt megjelenítő tárgy, égtáj felé való fordulásról van szó, így nem adekvát a „háttal”, ill. a „szembe” terminus. Az egyszerűség kedvéért mégis ezeket használom. 
3) A közép- és újkori nyugati hagyomány gyakorlatilag mindig háttal misézett, az összes keleti pedig kezdettől fogva. A hajó felé orientált oltárokra csak észak-afrikai és itáliai környezetben van példa. Ezek némelyike is kétséges. Itt, városias környezetben a keletelés nem olyan általános, így pl. a Szent Péter-bazilika oltára keletelt, de a bejárata, és nem az apszisa néz keletre. A szembemise Rómában ettől függött, de az oltárt egy baldachin övezte függönyökkel (cibórium), előtte pedig szintén elfüggönyözhető szentélyrekesztő húzódott (ma is látható a S. Maria in Cosmedin-templomban). Vagyis a „nép felé” misézés sem jelentett szemkontaktust. De az sem biztos, hogy a nem apszisban elhelyezett oltárt az apszis felől közelítették meg. A püspök trónja valóban az apszisban van, de a keleti liturgiákban is, és ott is előbb kijönnek az adományokkal, és csak utána vonulnak be a hajó felől a királyi ajtón az oltárhoz, persze „háttal”. Vagyis a pap nem a legrövidebb úton megy az oltárhoz. Rómában is tudjuk, hogy előbb a szentély előtt begyűjtötték az adományokat, tehát nem a presbitériumból mentek az oltárhoz. Vizuálisan ezt igazolják az apszismozaikok, amelyek csak az oltárnál „háttal” álló pap nézőpontjából értelmesek. 
4) Ez a római elrendezés nyilvánul meg egyes, szigorúan római rubrikákat követő templomokban, főleg a karoling korban (ilyen típus lesz a pécsi székesegyház püspöki oltára is), valamint abban, hogy a püspöki liturgiákban (tridentiben!) a püspök sokszor az oltárnak háttal, olykor kifejezetten az oltárközépen ül. Ebből kiindulva dolgozta ki Otto Nussbaum bonni teológus (Ratzinger kollégája volt) a szembemisézés áltörténeti ideológiáját. Világos, hogy ehhez a történelmi előzmény („ez az igazi római gyakorlat”) csak ürügy volt, valójában a közösségi, bratyizós érzületet szolgálta (pap és hívek egy szinten, közel egymáshoz, jól látják egymást). Ennek egyértelmű jele, hogy szinte mindenütt eltűntek, összementek és/vagy oldalra lettek állítva a gyertyák és a feszület, hogy ne zavarják a kilátást. Ezt a gyakorlatot utasítja el újabban a pápa az ún. „Benedictine altar-arrangement” használatával. 

II. Az eucharisztikus fegyelem

1) Az eucharisztikus fegyelem főbb megnyilvánulásai a régi rítusban:
a. Az Oltáriszentség központi helyzete a hitéletben, mint amelynek rendszeres vétele az Egyházhoz való tartozás feltétele, a bűnbánati élet tulajdonképpeni oka, az egész zarándokló Egyház összetartó és éltető ereje. 
b. A partikulák/fragmentumok féltő védelme a mise folyamán és azon kívül, arra a hittételre alapozva, hogy az Oltáriszentség legkisebb részecskéje is a teljes Krisztus. 
c. A szentáldozás módja: kizárólag nyelvre és térdelve, a hódolat jele, a laikusok nem érinthetik a szentséget, mert az külön felszentelést igényel, nem veszhet el a legkisebb morzsája sem, alázattal, hódolattal és gyermekien (válasz nélkül) vesszük magunkhoz. A pap keze meg van szentelve, a laikusé nincs, viszont a kereszteléskor a laikusok nyelvét megszentelik. (Éppúgy a korporále, a kehely, a paténa, a cibórium, vagyis minden, ami az Oltáriszentséggel érintkezik, külön konszekrációban részesül.) 
d) A két szín alatt áldozás nem tartozik a lényegi problémák közé. A régi rítusban nem szokás, de csak azért, mert a huszita időkben ez annak az eretnekségnek volt a jele, amelyik tagadta, hogy az Oltáriszentség egyik színe a másik nélkül is a teljes Krisztus. 
2) A kézbeáldozás ideológiája. Ókeresztény szerzőktől (Alexandriai Cirill, Arles-i Cézár) tudjuk, hogy kb. a IX. századig szokásban volt a „kézbe” áldozás. Keleten és nyugaton is kiveszett, zsinatok újra és újra megtiltják a visszaélések miatt és a nagyobb tisztelet érdekében. Egyedül a keleti szír rítusban (nesztoriánus/asszír/káld) maradt meg, de ott sem úgy, ahogy nálunk bevezették. Valójában éppúgy, mint a szembemise, ez is a modernista törekvéseket szolgálta, tévesen egy ősi gyakorlatra hivatkozva. (A valódi ok a laikus egyenjogúság demonstrálása és a modern finnyásság, hogy a pap ne nyúlkáljon a szánkba.) Az ősi gyakorlatra való hivatkozás azért téves, mert a régi leírások szerint egyrészt nagyon fontos a partikulák védelme (Szent Cirill kifejezetten ezért fogalmazza meg a sokat idézett helyet), és keleten valóban létezik pl. a koptoknál külön áldozókendő, amelyeket utána összegyűjtenek és külön tisztítanak, valamint ablutio oris (a száj kiöblítése áldozás után, ez nyugaton is volt). Másrészt azért, mert szerintük az áldozó a jobb (!!!) kezébe veszi a szentséget. A jobb a liturgiában mindig elsőbbséget élvez, így aki jobbjába kapja a szentséget, az nem veszi utána a baljába, hanem onnét, a tenyere hajlatából „nyalja föl”. Ez biztosítja a partikulák teljes védelmét, és így lehetett régen, a keleti szírek is így csinálják. 
3) A kézbeáldozás története. Erről kiváló és elfogulatlan áttekintést ad Verbényi I., így nem fejtem ki, ld. itt: http://www.liturgia.hu/cikk/cikk21.htm Világos, hogy az intézkedés szinte fű alatt ment át, mai elterjedtsége abszurd. Újabban a pápai liturgiákon újból térden és nyelvre áldoztatnak, és a Vatikán (Ranjith, újabban Canizares érsek, pl. http://data.hu/get/956984/Ranjith_-_Kezrealdozas.doc.html) kiemeli ennek jelentőségét. A kézbeáldozás egészében téves, történelmietlen és tényében káros gyakorlat. A felelősség érte azokat terheli, akik bevezették, nem azokat, akik azóta is követik, mert már eleve ezt látták maguk körül vagy tanulták meg. Mindenesetre érdemes lenne mindenkinek minél előbb fölhagyni vele, ha gyakorolja. A téma legjobb összefoglalása megtalálható a Miles Christi valamelyik, a tanszéken kapható számában is: Alácsi E. J.: „Noli me tangere!”

III. A latin nyelv

1) Ezt a témát bőven kifejtettem két cikkemben, amelyek közül a hosszabb A jó harc.-ban jelent meg, az elsőt az egyházzenészek már ismerik. Mindkettőt föltettem a publikációk közé itt, a honlapon. A téma lényege, hogy a népnyelv merev elutasítása egy sajátos, antireformátori fejlemény, amely sajnos megakadályozta egyrészt egy szakrális népnyelvű liturgia kialakulását, másrészt a mai napig jelentősen hátráltatja a régi rítus terjedését. A latin nyelv szentsége nem önmagában rejlik (mint a zsidók szerint a héber, a muszlimok szerint az arab), hanem szerzett tulajdonság: a latin nyelven és az európai kultúrában kibontakozó isteni kinyilatkoztatás nyelvi ruhája, amelyet ez az anyag töltött meg tartalommal. A nyelv nemcsak jelöl, hanem kifejez is, vagyis nemcsak tartalmi értéke van. Elvileg más nyelv is szert tehet ezekre a tulajdonságokra, de ahhoz a latinhoz hasonló történelmen kell keresztülmennie. A latin másik nagy előnye, hogy valójában nem mindig latin, mert a héber és a görög alapnyelv szókészleti és mondattani jellemzőit szélsőségesen elsajátította. Így valójában rajta keresztül héberül és görögül is olvasunk. Üzenete még, hogy a kinyilatkoztatott szöveg az Egyház kezelésében van, nem statikus, így nem egy föltételezett eredeti a hitelesség biztosítéka, hanem az Egyházban folyamatosan működő Lélek értelmezi újra meg újra a szöveget, szituációkkal, rítusokkal, szövegváltozatokkal is.
2) A középkorban a népnyelvűség terjed, de főleg orális alkatú, a prédikáláshoz kötődik. A reformáció már ebből a hagyományból építkezik. Az újkorban egyrészt az olvasmányok népnyelvű felolvasása dívik a liturgiában a prédikációhoz kapcsolva (ún. szakaszos könyvek), másrészt a népnyelvű éneklés. Ez elvileg csak olvasott miséken engedhető meg (missa cum cantu, erre készültek a miseénekek), valójában Közép-Európában ez még a főpapi miséken is szokásos volt. A X. Pius-féle reformáramlat nyomán szigorodik a rendszer, majd az 50-es években, XII. Pius alatt enyhül: lehet népnyelven énekelni, ha a latin proprium is elhangzik. Ezt követjük ma a Belvárosiban. Újabban a Summorum pontificum megengedi az olvasmányokat népnyelven, de valójában nem léteznek a Szentszék által jóváhagyott fordítások (ezeket a helyi püspökök, püspöki karok hagyták jóvá). A rituále (szentségek) már a XVI. században is nagymértékben volt népnyelvű. A fokozatos, kevert, nem durva népnyelvűség kívánatos.

IV. A szövegi jellegzetességek: a csönd, az ismétlések, kevés változat

1) Ennek kifejtésére már nem jutott idő, így csak egészen röviden. A régi rítusban egyfelől csöndes a kánon mint a legszentebb szöveg, másfelől az apológiák mint magánjellegű szövegek. A szekréta csöndes volta valójában téves értelmezés. A sok csönd egyrészt az egész egyházzene-irodalom ihletője, amelyet főleg ennek kitöltésére írtak, hiszen az akusztikai fedés a szentség leple akar lenni, amint a vizuális leplek is megvannak (ennek profán megfelelője a leplező zaj vagy zene a szórakozóhelyeken). Másrészt a legnagyobb, legszentebb szavakat nem akarják leértékelni (mindenki hallott már a padokból koncelebráló néniket, nem?), az Isten legnagyobb művei mindig rejtve, csöndben történtek. A csönd az intimitás jele is, ld. alább. A mise a zsolozsmával szemben már nem akar informatív lenni, a mennyei állapot előíze, ahol a lényeg a színről-színre látás, az unio, nem az illuminatio, a megvilágosodás, amelynek folyamán megismerjük a Szentet.
2) A reformliturgia a csönd mellett szinte minden ismétlést is kiküszöböl. Valójában az ismétlés a nyelv kifejező (nem közlő) szerepével van kapcsolatban, és minden rituális cselekmény központi mozzanata. Lehet mondani, hogy a liturgia, a rítus egyik nélkülözhetetlen vonása az ismétlés. Ebben az értelemben a tridenti rítus közelebb áll az emberiség közös vallási tapasztalatához, ökumenikusabb, multikulturálisabb, ha szabad így mondani. Az ismétlés a fokozás eszköze pl. a Domine non sum dignus-nál, megszentelő fordulat pl. a könyörgések konklúzióiban, megkülönböztető szerepe van a Confiteornál. 
3) A kevesebb oráció, prefáció és különösen olvasmány változatlanabb szöveganyagot jelent, mint a NO-ban. De ez éppen a mise nem-informatív természete miatt van így (feltételezi viszont a zsolozsmát) és lehetővé teszi a szövegek nem szövegként, hanem liturgikus gesztusként való értékelését, a teljes anyag beidegzését, a szemlélődő hozzáállást. A szöveg tárgyiasul és gesztussá, a kontemplatív imádság nem folyamatában, hanem időtlenül létező tárgyává válik. A szöveg, a dallam és a liturgikus szituáció közti asszociatív kapcsolat megerősödik.

V. Kötöttség és intimitás: koncelebráció, tagoltság, aktív részvétel, klerikalizáció

Erről ajánlom Kovács E. írását (Koncelebráció) és egy fordítását (A papi hivatás elférfiatlanítása) a Miles Christi-ben. A régi rítus váza úgy írható le, mint egy puha, finom, ha úgy tetszik, nőies bensőség a középpontban, amelyet egy e köré fölépülő, rendezett, fegyelmezett, szabályos, ha úgy tetszik, férfias héj vesz körül. Ezért van, hogy a régi rítusban egy katonás, macsós lelkület is megtalálja a magáét (ezért népszerű a tradicionalizmus a férfiak között, és ezért van benne arányaiban sokkal több papi hivatás), de egy elomló, önodaadó, nőies hozzáállás is (ezért alkalmas közege a misztikának és táplálja a szemlélődő hivatásokat). Az egész legfontosabb jegye a tagoltság: nem mindenki csinálja egyszerre és ugyanazt, hanem párhuzamos, rendezett cselekvések működnek a tér és a hangzás szintjén is. Az aktív részvétel ebben az értelemben csak lelkileg kívánatos, mert a tagolt szerkezetnek a szemlélődő csönd éppolyan fontos rétege. A papi méltóság kiemelkedik, mert a mise a pap és Krisztus titokzatos, bensőséges kapcsolata. (Ezt nevezik helytelenül klerikalizációnak, pedig csak a papi méltóság megbecsülése és kifejeződése, éppen ezért érdemes egyáltalán papnak lenni.) Ezért van napi misézés és ezt fejezi ki az Eucharisztia nem pap általi érintésének tilalma, valamint a konszekráció közvetlen, fizikai jellege (az oltárra könyökölő papnak a kenyérrel és a kehellyel való szinte testi érintkezése). A magánmise és a koncelebráció viszonya erre megy vissza, itt is ki lehetne fejteni az antikvárius eszmét és megvalósulását, de elég elolvasni az idézett tanulmányt. Mindenesetre épp ez az intimitás teszi, hogy tradi szempontból a koncelebrálás egy abszurd, szemérmetlen szokás. Ehhez járul az a kegyelemtani megfontolás, hogy a mise a legnagyobb kegyelemforrás az Egyházban, márpedig egy papot mindenekelőtt arra szentelnek, hogy ezt a kegyelemforrást a tőle telhető legnagyobb mértékben biztosítsa. Márpedig paponként naponta egy mise az Egyház kegyelmi háztartásában jóval több, mintha ezt összevonjuk több pap által koncelebrált misékké.


Ezzel befejeztem, minden vázlat kész, ti jöttök, viszlát pénteken 1-kor!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

időpont

(Szalacsi Szabolcs, 2009.01.19 17:37)

Tisztelt Tanár Úr!

A tavaszi félévben is pénteken 13 órakor kezdődnek majd az órák?