Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VALLÁSTÖRTÉNET II. KIEGÉSZÍTÉS 1.

2009.02.11
3. óra (II. 25.)  
A numinózus elemei és fajtái
Bevezetés
Rudolf Otto több tekintetben is hasonlatos Machiavellihez. Mindkettejükre úgy tekintenek, mint saját tudományuk megújítóira. Míg azonban az itáliai filozófus a politikai filozófiát reformálta meg, Otto a vallástudományt rántotta ki a teológia fennhatósága alól. További egyezőség a két szerző között, hogy fő műveiknek tekintett írásaik: A fejedelem (Machiavelli) és A szent (Otto) nem lineáris szerkezetűek, sok kitérőt tartalmaznak, így az olvasó számára nem könnyű feladat értelmezni ezeket az írásokat.
Ha párhuzamot vontunk a két szerző közt a fent említett vonatkozásban, megtehetjük
ezt más szellemi síkon is. A világszerte híres dán filozófus, Kierkegaard sokszor állítja műveiben, - gúnyos hangnemmel - hogy ő maga nem filozófus. Állítja ezt azon az alapon, hogy ő nem az tekinti filozófiának, amit Hegel.
Otto is gyakran egy másik szerzőhöz képest határozza meg álláspontját, ez a szerző nem más, mint a modern hermenutika megalapozójaként elhíresült Scheliermacher, aki az Istentől való függőséget nem tekintette más, különleges viszonynak a többi emberi vonzalomhoz képest, ellentétben Ottoval.
Jelen dolgozat célja azonban nem e két szerző összehasonlítása, hanem Otto életpályájának rövid összegzése,  A szent bemutatása és annak értelmezése.
1. Rudolf Otto (1869-1937) élete
Rudolf Otto 1869-ben született Hannover közelében, Peinében. Egy 13 gyermekes, mereven vallásos, gyártulajdonos család legkisebb gyermeke volt.
1880-ban cégük terjeszkedése miatt Hildesheimbe költöznek, ahol Otto apja hamarosan meghal. [1]
1888-ban kezdi meg egyetemi tanulmányait a konzervatív erlangeni egyetemen. Annak reményében jelentkezett ebbe az intézménybe, hogy szellemileg felvértezhesse magát a protestáns ortodoxia védelmére és egyúttal felfegyverkezhet a liberális teológia ellen.
Első tanévét azonban a hadkötelezettség miatt (amelyet Bismarck, a keménykezű kancellár rendelt el) katonaként tölti el, 1889-ben pedig már a liberális szellemiségű Göttingenben találjuk.[2]
Ugyanebben az évben tanul Erlangenben is, ahol többek közt F.R. von Frank dogmatikai előadásaira is jár. Ezektől az előadásoktól azonban nem kap választ a benne mefogalmazódó teológiai kérdésekre,  így 1891-ben visszatér Göttingenbe [3]
1895 március 12-én Kairóba utazik, ahol kapcsolatba kerül a kopt egyházzal és az iszlámmal is. A térségben sok más várost meglátogat, így: Názáretet, Haifát, Bejrútot és az Áthosz hegyi kolostorvárost.
A közel-keleten tett utazása után hazatér Németországba. Göttingenben inspektori állást kap, ám az utazás alatt szerzett sok új ismeret feldolgozása is lefoglalja. [4]
1904-ben Göttingenben rendes, nyilvános egyetemi tanár lesz (előtte magán tanár), megrendült egészsége miatt sokáig itt marad. 1911-12-ben utazik tovább.[5]
Bár Afrikába gyógyulni utazik, itt érik a legerősebb pszichológiai hatások, amelyek A szent megírásához vezetnek. Afrika mellett Indiába és Japánba is ellátogat, majd a Transzszibériai vasúttal visszatér Berlinbe.
Életének következő fontos eseménye 1913-ban következik be, amikor a demokrata párt színeiben parlamenti képviselő lesz.
1914-ben a breslaui egyetemen tanít. 1917-ben Marburgba költözik, itt egyetemi professzor nyugdíjazásáig (1929).
1924-ben az Egyesült Államokbeli Ohio-ban tart előadás sorozatot a misztikáról. [6]
1937-ben hal meg tüdőgyulladás következtében, miután kizuhan egy 20 méter magas toronyból. Megerősítetlen híresztelések szerint Otto öngyilkosságot próbált megkísérelni.[7]
2.0    A szent felépítése és bemutatásának módja
Mint ahogyan a bevezetésben említettük, A szent szerkezete nem teszi lehetővé az olvasó számára a mű könnyű áttekintését. A szerző művének központi fonalát (númen, numinózus) többször megszakítja, majd visszatér az eredeti irányhoz. Ebben a dolgozatban A szent fővonalát ismertetem és végül értelmezési kísérletet teszek arra, hogy napjainkba hogyan viszonyuljunk az Otto által kifejtett gondolatokhoz.
2.1  A szent és a numinózus különbözősége
Már maga a mű címe is félrevezethet bennünket, hiszen Otto nem arról a szent fogalomról értekezik, amelyet a köznyelv használ.
A szent, ha az alábbiakat jelenti: abszolút erkölcsös, tökéletes, jó; akkor Otto szerint nem helyes értelemben lett használva ez a terminus.
Ugyan igaz, hogy a szent szó utal ezekre a tulajdonságokra is, de tartalmaz egyfajta érzelmi többletet.
Ha hihetünk Ottonak, akkor a latin sanctus, a görög hagiosz és a héber qádós szavak - melyek jelentése: szent - eredetileg csak a már említett érzelmi többletre utaltak, nem foglaltak magukban semmilyen erkölcsi többletet. [8]
Otto, miután bemutatta, hogy mi a különbség a szent szó eredeti és mai használata között, egy új terminust vezet be, amely a szent szó eredeti formájának neve lesz. Ez a numinózus[9], a szenttel ellentétben valójában ezzel foglalkozik a műben Otto.
3.1 A numinózus elemei: a teremtmény érzet
Ha valaki részese szeretne lenni a numinózus érzetnek, ahhoz többféle érzésnek kell meg lennie az adott személy lelkében. Ilyen többek közt a teremtmény érzet.
Az ember, akiben ott van egy bizonyos pillanatban a teremtmény érzet elmerül a saját jelentéktelenségében, és semmivé válik, amikor találkozik a Teremtővel. [10]
Teljes teremtményérzet (függőségnek) azonban csak akkor alakulhat ki, ha érzem a Teremtő abszolút fölényét.[11]
3.2  Mysterium tremendum és majestas
Ki ne rettegne a Teremtőtől? Ikonokon gyakran láthatjuk, hogy az Úr legközelebbi szolgái az angyalok és rettegnek Istentől. Ebből természetesen következnie kell, hogy az embereknek - akiknek hatalma közel nem akkora, mint az angyaloké - is rettegniük kell Istentől, amennyiben hisznek létezésében.
Otto ismét nyelvileg közelíti meg, amit vizsgál. Az Istentől való rettegésre három nyelvből is példát hoz: a görögben szebasztosz, az angolban awe, a németben Grauen.[12]
A szerző szerint a vallásos félelem érzet nem természetes félelmekből keletkezett. A Teremtőtől való irtózás nem természetes félelem. Ezzel a fajta különleges érzéssel csak az találkozhat, akinek a lelkében valami sajátos megmozdult.
Fontos megjegyznünk, hogy Otto úgy véli, a természetes félelem és az Istentől való rettegés nem mennyiségileg, hanem minőségileg különböznek egymástól. Más szavakkal: a természetes félelmet hiába fokozzuk, nem juthatunk el a vallásos irtózatig. [13]
A tremendum az abszolút megközelíthetetlenséget is jelenti, ennek része a hatalom, vagyis az abszolút fölény; a majestas. 
3.3  Mysterium
A mysterium elem vizsgálatakor Otto ugyancsak nyelvileg kezd bele analízisébe. A mysterium szótöve a szanszkrit mus, melynek jelentése: rejtett, eldugott. Ebből a szótőből  azonban létre jönnek olyan szavak is, mint csalni, lopni. A myterium jelentése pedig: titok, idegenszerű. [14]
Egy misztikus tárgy nem érthető meg. Nem azért nem érthető meg, mert egy adott pillanatban nem vagyok képes felfogni, hogy mi a tárgy jelentőssége, hanem mert egészen más a természete.
Ennek egyik profán megnyilvánulása a kísértet. Ez a lény a Teremtőhöz hasonlóan egészen más, olyan valami, ami nem a mi valóságunk körébe tartozik. Ezért is mutat sok ember a kísértetek után határtalan érdeklődést. [15]
3.4  Fascians
Annak ellenére, hogy a numinózus elrettentő, mégis vonzó és lenyűgöző. A fascinas a numinózus azon eleme, amely képes megbékíteni a lelket[16]. A fascinas jellegét tekintve azonos minden vallásban. A nirvana is csak mint fogalom negatívum, maga az érzés legerősebb tisztelőit is rajongásra készteti. [17]
3.5  A bámulatos
Talán most már nem meglepő az olvasó számára, hogy Otto a numinózus következő elemét - a bámulatost - is nyelvileg vizsgálja meg elsőként.
A görög deinosz kifejezés jelentése: numinózus, habár ennek egy alacsonyabb szintű formáját jelöli. Jelentésének alapja az, ami a numinózusban rejtélyes.
Ma azonban azt nevezik bámulatosnak, ami jellegét, vagy méretét tekintve nagy. [18]
Otto szerint a bámulatos terminus igazi jelentése az, aminek jelenlétében nem érezzük biztonságban magunkat, ami rejtélyes, vagy numinózus.
3.6  Az augustum
Az augustum a numinózus lényegi eleme, és a szubjektív, üdvözítő fascinas-szal szemben, parancsoló, objektív érték. Ez a jelző csak az istenektől származó uralkodóját illette meg.[19]
4. A numinózus összefoglalása
A szent összetett fogalom, mely egy ésszel belátható racionális, és egy irracionális részből tevődik össze.  
A numinózus érzés pedig ugyan nem az érzetekből fakadnak, de onnan tör fel, ez az érzés pedig teljesen más, mint a természetes érzések. A numinózus visszautal egy mélyebb értelemre, ami túlmutat a kanti tiszta észen: a lélekre. [20]
A numinózus érzet átélésre való hajlam meg kell hogy legyen a lélekben ahhoz, hogy átélhető legyen. A numinózus érzet átélése elborzasztó és erős érzelmi hatással jár, továbbá rutin- szerűen ismétlődik.
5.1 Hierofánia és numinózus érzet
Az előző fejezetekben röviden bemutattam a numinózus elemeit. A következő két fejezetben arra törekszem, hogy néhány olyan szent és profán eszközt vizsgáljunk meg, amelyek képesek numinózus érzetet kelteni az emberekben.
Julien Reis szavaival:
Otto kitartott amellett, hogy a hierofánia során az ember felfedez egy szavakkal ki nem fejezhető elemet, a numinózust, az istenit. Ez a szent első aspektusa, amelyet a vallások qadosh, hagios, sacer szavakkal jelölnek. Otto kutatásaiból és a terminológiához való ragaszkodásból kiindulva a vallástörténészeknek sikerült jegyzékbe venniük annak a beszédmódnak a rendkívüli terminológiai hagyatékát, amellyel a homo religiosus az írás feltalálását követő évezredek folyamán rögzítette vallásos tapasztalatát. Ebben a tapasztalatban kulcsszó a: sacer.[21]
Hiába a sok vizsgálódás a numinózusról, továbbra sem tudjuk, hogy mi az, ami az emberből kiválthatja ezt az érzést.
Pavel Florenszkij Ikonosztázában azonban könnyen találhatunk olyan részt, amely jobban megvilágítja számunkra a numinózus érzést kiváltó okok egyikét. Az ikonokról írja:
 
Tágra nyitott lelki szemünket Isten trónusára vetve szemléljük a mennyei látomást – a Sínai hegyet borító felhőt -, Isten jelenvalóságának titkát, amint a ködfelhőbe burkoltan megnyilatkozik és hirdettetik. [22]
Florenszkij kicsivel később azt is kifejti, hogy az ikonosztáz a látható és a láthatatlan közti határ, amely vagy túl mutat önmagán, - egy új szellemi világot tár fel - vagy kevesebb önmagánál és nem tárja fel az érzék felettit a tudat számára.[23]
Ha azonban az ikon több, mint önmaga és képes feltárni egy tisztán szellemi világot a szemlélő előtt, akkor ezáltal teljesíti a mysterium követelményét, hiszen valami egészen mást mutat, mint ami a földi valóságban megszokott. Amennyiben pedig az ikont néző személy hívő, természetes, hogy elfogja a tremendum érzése a Teremtőt és/vagy Jézust ( Szűz Máriát, a szenteket) látván.
5.2  A numinózus szociológiai értelmezése a jelenkorban, avagy a szent, ami profánná lett
A XX. század két nagy világégése után sokan elvesztették a hitüket a nyugati világban. Bár a tömegmédia és a tömegszórakoztatás ez előtt is létező tényezők voltak, mégis ekkor indult el (a XX. század derekán) igazán a népek manipulálásának korszaka. Minket Ebben a dolgozatban azonban nem azt vizsgáljuk, hogy miért és hogyan verték/ verik át az embereket. Inkább azt kutatjuk, hogy azok az emberek, akik régebben hivők voltak, - vagy akiknek ősei voltak azok - hogyan keresik a numinózus érzetet egyre profanizálódó világunkban.
Rudolf Otto tán nem is sejtette, hogy mennyire igaza volt, amikor A szentben a kísértetről írt, amely ugyan nem szent, de mivel egészen más természetű, mint amilyen természetűek a mi valóságunk dolgai így az emberek határtalan érdeklődést mutatnak iránta.
Az embernek tagadhatatlan igénye van a numinózus érzésre, legyen az profán, vagy szent. Ezt jól példázza az a kor, melyben élünk.
Ha maradunk a kísérteteknél láthatjuk, hogy ők maguk is rettenetesen nagy, borzongani vágyó  - a mysteriumra és a tremendumra éhes - embertömeget vonzanak. Gondoljunk csak az amerikai szórakoztató parkokra, vagy a hazánkban is népszerű horror/ kísértet filmekre.
De ott vannak a vidámparkok, a politikusok, a híres zenészek és más sztárok is. Az olvasó jogosan kérdezhetné, hogy mi a közös bennük?
A válasz pedig igen egyszerű. Mindegyik fentebb felsorolt személy, vagy létesítmény az emberek numinózus érzés iránti vágyát elégíti ki. Legtöbbjük profán módon, bár nyilvánvaló, hogy vannak olyan politikusok, akik magukat isten szócsöveként, mintegy prófétai szerepben tünetik fel.
Vegyük sorra az említetteket.
A. Vidámpark
Miért járnak az emberek vidámparkba? Természetesen szórakozni szeretnének. Ez az egyszerűbb válasz, de ha félre tesszük Occham borotváját, és mélyebbre ásunk a kérdésben észre fogjuk venni, hogy a szórakozás ilyen formája a numinózus érzés egy profán keresési módja.
Aki ült már hullámvasúton az tudja, hogy izgalom és rettegés lesz úrrá az emberen, amikor beszáll a járatra, majd kanyarog és tekereg a kocsikkal együtt a pályán. Miért akarna valaki szándékosan rettegni, kérdezhetnénk?
De hiszen egy hívő ember sem hagyja ott hitét csupán azért, mert retteg a Teremtőtől.
Sőt, a rettegés még szorosabbra fűzi a kapcsolatot Isten és teremtménye között.
Miként a hívő is újra imádkozni fog az általa rettegett Istenhez, úgy tér vissza a jelenkor embere a szórakoztatóipar kínálta lehetőségekhez, amelyektől ugyan retteg, de mivel számára nem létezik mindenható Teremtő, a hiányzó űrt mesterséges félelemmel tölti be.
B. Politikusok
Az emberekben mindig is hajlamos volt arra, hogy embereket Istenként tiszteljenek. Régebbi korokban és még ma is vannak olyan országok/birodalmak, ahol a vezetők el is várják, hogy Istenként tekintsenek rájuk, még ha ezt világiasabb módon is fogalmazzák meg. Azonban vannak olyan emberek, akik maguktól tekintenek egy-egy politikai vezetőre úgy, mintha az maga volna a Teremtő.
Ennek oka is valószínűleg az lehet, mint a vidámpark esetében volt. A vallásilag kiüresedett ember számára szükség van valami olyan profán dologra, amelyre felnézhet, amitől retteghet, akivel szemben teremtménynek, avagy semminek érezheti magát, akit csodálhat.
Egy karizmatikus politikus pedig kiváló tárgya lehet az ilyen profán tiszteletnek.
C. Zenészek, sztárok
Utóbbi kategóriákat talán megvizsgálhatjuk összevonva is, mivel természetük közel azonos. Mind a nagy zenészek, mind a sztárok közös vonása, hogy elérhetetlenek és sok ember példaképei, akár erkölcsi, akár vallási értelemben is. Ha valaki élőben találkozhat kedvenc rock zenészével, minden bizonnyal rettegés lesz rajta úrrá és apró kis senkinek fogja magát érezni a hatalmas sztár jelenlétében.
Régis Boyer szavai alátámasztják az általam leírtakat:
A nappali égbolttól, amelyen a tündöklő nap ragyog, a mi úgynevezett modern technikai csodáinkig, a hőssé, majd istenséggé avatott Nagy Őstől addig a francia prófétáig, akiről azt mondják valamelyik vietnámi törzs istenként tisztelte, a szavak és a formák változnak. Ami nem változik, az a mi ellenállhatatlan vágyunk a tiszta tökéletességre (amit esetlegesen megszemélyesített vagy személyiséggel ellátott absztrakciókkal helyettesítünk, mint amilyen a Szerelem, az Igazság, a Szabadság, stb.), vágyunk a Szuper ember után (aminek napjaink kis supermanjei csupán nevetséges karikatúrái, nevetségesek éppen a hatalmas távolság miatt, ami az Archetípusuktól elválasztja őket).[24]
Annak ellenére, hogy Boyer komikusnak tekinti korunk superman-jeit az a rajongás, amellyel sok ember viseltet a sztárok és politikusok iránt, bár minőségileg nem, de mértékében hasonlatos ahhoz a tisztelettel vegyes rettegéshez, amelyet egy bármelyik felekezethez tartozó hívő érezhet.
5.3 A numinózus megtapasztalásának szubjektív bemutatása
2008-ban részt vettem egy kurzuson, amelyet Rényi András művészettörténész tartott. Az órához tartozó vizsgán – melyen mindenki jelest kapott - arra a kérdésre kellett válaszolnunk, hogy volt-e már olyan vallásos tapasztalatunk, amelyet egy műalkotás, esetleg egy templom váltott ki belőlünk.
Mikor elmondtam, hogy nekem C.S Lewis Narnia Krónikái című művét olvasva volt vallásos tapasztalatom, ő azt állította, hogy ez nem lehetséges. Mondta ezt annak ellenére, hogy a mélyen hívő, keresztény szerző nyilvánvaló szándéka az volt a mesének álcázott példabeszédszerű művel, hogy a gyermekekben és felnőttekben egyaránt megmozgassa a bennük szunnyadó vallási érzületet.
Ez a példa lehet, hogy önmagában nem elég szemléletes. Célja azonban az volt, hogy bemutassa, hogy a szent megtapasztalása nem kanonizálható. Senki nem szabhatja meg, hogy ki mitől tapasztalja meg a numinózust . Ha ugyanis ez meghatározható volna, az csak úgy történhetne, ha valakinek maga az Úr mondaná meg, hogy hogyan szabad a numinózust érzékelni.
Bár jelen dolgozat nem etikai kérdésekkel foglalkozik, mégis óvatosságra kell intenem minden olvasót. Másoktól elvitatni, hogy vallásos (numinózus) tapasztalatuk volt-e, egyenlő lehet azzal, hogy megfosztjuk őket a hitüktől, meggyőződésüktől. Már pedig ha logikai alapon vizsgáljuk a dolgokat,, pusztán azért nem tekinthető egyik hit sem felsőbbrendűnek, mint a másik, mert egy adott személy az egyikben hisz, a másikban pedig nem.
Tehát erkölcstelen tett saját hitünk magasabb rendűségét hirdetve támadni másokat.
Összegzés
Nem vitatjuk, hogy Ottonak igaza lehet abban, hogy a fent említettek,  - vagy akár a kísértetek - minőségileg egyenrangúak lennének a valódi szentség megtapasztalásával. Mindössze annyit állítunk továbbra is, hogy a mai szekularizálódó világban sok ember keresi a valóságos numinózus érzet helyett a mesterségeset, amelynek kifejeződéseit az imént vizsgáltunk meg. E jelenségek morális elfogadhatóságról azonban nem áll módunkban véleményt mondani, hiszen ez a dolgozat nem erkölcsi, hanem vallástudományi és szociológiai szempontokat vett figyelembe.
Utószó, avagy egy kritikai megjegyzés
A szentet végigkíséri az a gondolat, hogy három fejlődési fokozata van a númennek. Az első - Otto szerint - a pogány démonhit, a második az antik görög felfogás a daimónokról. Az igazi númen azonban a keresztény Isten.
Ebbe a gondolatmenetbe több helyen is találhatnánk hibát. Mi azonban most csak egyre fogunk rávilágítani. Nevezetesen a daimón dilemmára.
Legalább négyféle daimón felfogást különböztethetünk meg. Mint ismeretes Empedoklész, a preszókratikus gondolkodó azt vallotta, hogy ő saját maga egy daimón, akit száműztek erre a világra több tíz ezer évre, büntetésből. Hérakleitosz úgy gondolta, hogy akiknek a lelke tüzes állapotban van halálakor (például csatában esik el valaki), annak a lelke halhatatlan daimónná válik, amely segít a Logosznak kormányozni a világot.
Szókratész daimónionja az előbbiekkel szemben egy tiltó kisisten, amellyel a Platón dialógusok szerint csak a görög bölcselő rendelkezik.
Végezetül Plótinosznál is vannak daimónok, akik a legfelsőbb Istennek segítenek irányítani a világot.
Ha Otto a hérakleitoszi, vagy a plótinoszi daimón fogalmakra utal, amikor azt állítja, hogy azok alacsonyabb rendű númenek, mint a keresztény Isten, úgy logikailag helyes lehet a gondolatmenete, mert ezeknek a filozófusoknak az eszméiben a daimónok, mint alacsonyabb rendű istenek jelennek meg.
Azonban Szókratész daimónionja – annak ellenére, hogy a filozófus isteni eredetűnek tekinti - úgy tűnik, hogy egy fordított kategorikus imperatívusz, amely nem azt mondja meg, hogy mit tegyen a gondolkodó, csak azt, hogy mit ne tegyen.
Empedoklész esetében, akinél a daimón fogalma azt volt hivatott hirdetni, hogy ő maga mennyivel jobb a többi embernél, nehéz volna ezt a fogalmat númenként értékelnünk.
Összefoglalva tehát problémánkat: Otto, aki az egész mű során konzisztensen és körültekintően vizsgálja meg a nyelvi jelenségeket, a daimón fogalom esetében nem hívja fel az olvasó figyelmét arra, hogy melyik daimón fogalomról gondolja azt, hogy a númen középső szintje lenne. Így pedig az olvasó könnyen kétségek közt maradhat…
 
Bibliográfia
Boyer, Régis: A szent megtapasztalása in A Szent Antroplógiája Ford.:Kriávcsi Anikó, Budapest, Typotex, 2003. (Szerk.: Ries, Julien)
Florenszkij Pavel: Az ikonosztáz Fordította: Szilágyi Ákos, Budapest, Typotex, 2005.
Otto, Rudolf: A szent Fordította: Bendl Júlia, Budapest, Osiris Kiadó, 2001.
Pethő Sándor: Rudolf Ottó- Avagy az elrettentő titok filozófiája in A szent Fordította: Bendl Júlia, Budapest, Osiris Kiadó, 2001
Ries, Julien: A vallásos ember és a szent az új antropológiai szemlélet megvilágításában in A szent antroplógiája Ford.:Kriávcsi Anikó, Budapest, Typotex, 2003. (Szerk.: Ries, Julien)
Továbbá:
http://en.wikipedia.org/wiki/Rudolf_Otto (angol wikipédia, Rudolf Otto szócikk)


[1] Rudolf Ottó- Avagy az elrettentő titok filozófiája in A szent 222.old.
[2] I.m. 225.old.
[3] I.m. 226. old.
[4] I.m. 227.old.
[5] I.m. 228.old.
[6] I.m. 229.old.
[7] http://en.wikipedia.org/wiki/Rudolf_Otto
[8] A szent: 15-16.old.
[9] A szent: 16.old.
[10] I.m. : 19.old.
[11] I.m.: 20.old.
[12] I.m: 24.old.
[13] I.m.: 26.old.
[14] I.m: 35.old.
[15] I.m: 37-38. old.
[16] I.m.: 53.old.
[17] I.m: 17.old.
[18] I.m.: 60.old.
[19] I.m.: 73.old.
[20] 137-138.old.
[21] A vallásos ember és a szent az új antropológiai szemlélet megvilágításában in A Szent Antroplógiája 42.old.
[22] Az ikonosztáz : 45.old.
[23] I.m.: 47-50.old.

[24] A szent megtapasztalása in A szent antropológiája: 57.old.

4. óra (III. 4.)

Johan Huizinga élete
A holland képzőművészet képviselőit leszámítva a huszadik századi holland kultúrában szinte csak egyetlen embernek sikerült általános európai, sőt, világhírnévre szert tenni: Johan Huizingának.[1]
1872-ben született Groningenben, mennonita családban, bár édesapja, Dirk Huizinga (a groningeni egyetemen volt pszichológia professzor) szakított az anabaptizmussal. J. Huizinga 1891-ben kéri a megkereszteltetését. Haláláig a közösség tagja marad, de nem mutatta jelét különösebb vallásos buzgalomnak – számára ez visszatérést jelentett a család mennonita hagyományaihoz. Édesanyja fiatalon meghal.
Huizinga Groningenben nőtt fel, 1885-től kezdve a helyi gimnáziumba járt. Már itt a nyelvtudomány és a történelem felé fordult érdeklődése. Látta a groningeni diákegylet álarcos felvonulását, melynek témája Edzard keletfríz fejedelem 1506-os groningeni bevonulása volt. Huizinga számára ez jelentette a legfőbb indíttatást a történelem iránti érdeklődéshez. 1894-ben már egyetemista diákként vett részt egy hasonló jelmezes felvonuláson, melyen Orániai Móric 1594-es groningeni bevonulását ünnepelték. Az ünnepélyt lezáró vacsorán Huizinga azt mondta, hogy a jelmezbál a hanyatlás tüneteit mutatja, s még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó. Majd így folytatta: „Mégis büszkék vagyunk rá, uraim, hogy egy kihalófélben lévő, jó ügynek lehettünk az utolsó képviselői.”[2]
A múltba merülő jó ügy felett érzett melankólia, szinte minden kultúrtörténeti munkájára jellemző. A középkor alkonya cím is a jó ügy és az elmúlás kettősségére utal.
Apja tanácsára még a gimnáziumi évek alatt olvasta Max Müller, Fiske, és Tylor műveit. Saját bevallása szerint nagy hatással voltak rá mind, de leginkább Max Müller – 1896-ban írt fény és hang szavakról írt tanulmányában is Müller elképzeléseihez nyúlt vissza.[3]
Holland nyelv és irodalom szakon tanult tovább a groningeni egyetemen. Itt földrajzot és történelmet is hallgatott Piter Jan Blok-tól, illetve szanszkrit nyelvet Jacob Speyer-től. Egyetemi tanulmányai befejeztével négy hónapot töltött Lipcsében, ahol összehasonlító nyelvtudománnyal foglalkozott. Eredeti terve szerint nyelvészeti témából akarta megírni doktori disszertációját, de ezt megváltoztatta, és ehelyett az óind drámában megjelenő figura, a vidusaka szerepéről írt. Korábbi elképzelésekkel szemben vidusakát eredeti és nem átvett figurának tekinti, amely állandó vonásokkal rendelkezik, sajátos, csak rá jellemző szerepet tölt be, nem korlátozódik csak a komikusra.[4] 1897-ben nyeri el a doktori címet. Még ugyanebben az évben haarlemi gimnáziumban kapott történelemtanári állást.
A keleti kultúra továbbra is foglalkoztatta, 1903-ban az amszterdami egyetem magántanára lett, itt óind irodalmat és kultúrtörténetet oktatott. 1902-ben megházasodott, a jómódú middelburgi családból származó Mary Vicentia Schorert vette el. Ebből a házasságból öt gyermek született, akiket felesége korai halála miatt (1914) egyedül nevelt.
Egykori tanára, P. J. Blok javaslatára kinevezték Groningenben a holland és az egyetemes történelem professzorának, 1905-ben. Ekkor mindössze egyetlen történelmi tárgyú cikket jegyzett, eddigi publikációi mind indológiai tárgyúak voltak.
1914-ben tanulmányt ír a groningeni egyetem 19. századi történetéről, az egyetem fennállásának 300. évfordulója alkalmából.
1915ben a leideni egyetem történelemprofesszorává nevezték ki, itt fejezte be hatalmas művét, A középkor alkonyát (1919).
1916ban tagja lett a holland Királyi Tudományos Akadémiának, ezen kívül 1915-től 1932ig szerkesztője volt a „De Gids”-nek, Hollandia egyik vezető kulturális lapjának. Itt fonódott szorosabbra barátságuk Jan Veth rajzművésszel. Huizinga több művészt is barátjának tudhatott: Richard Roland Holst-ot és André Jolles, bár amikor André Jolles a náci Németország felé fordult, azonnal megszakította vele a kapcsolatot. A művészethez személyes viszony is fűzte: ő maga is rajzolt. Rajzait Anton van der Lem négy kategóriába osztja: a természet rajzok (tájkép, városképek), történelmi események megörökítése, alkalmi rajzok (ünnepekről, egyetemi eseményekről), illetve álmokról, mesékről szóló rajzok. Huizinga életében a művészet másik aspektusa: írásmódjának vizuális jellege a kor holland irodalmi divatjához, az ún. nyolcvanas mozgalom képviselőinek écriture artiste-jához, a szóval festés új irányzatához kapcsolódik.[5]
A harmincas években Huizinga a világ különböző pontjain tartott előadásokat a holland kultúráról. 1930-ban a Sorbonne-on tartott vendégelőadásokat.
Létrehozták a Deutsch-Niederländisches Institut-ot, mely Hollandia és Németország közötti tudományos és kulturális kapcsolatokat volt hivatott erősíteni.
1933 októberében, Párizsban részt vett a Comission International de Coopération Intellektuelle ülésén. Ugyanebben az évben a bizottság tagjává is választották. A Szellemi Együttműködés Népszövetségi Bizottságának tagjaként 1936-ban Magyarországra is ellátogatott, a bizottság budapesti konferenciáján vett részt. 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta.[6]
A német megszállás következtében (1940. november 20.-án) felfüggesztették hivatalukból a leideni egyetem zsidó tanárait, majd 1942 márciusában elbocsátották R. Kranenburg egyetemi tanárt is. Huizinga ekkor 57 kollégájával együtt elbocsátását kéri az egyetemtől, amit teljesítenek, sőt Huizingát le is tartóztatják. 1942 augusztusában St. Michielsgesteli fogolytáborba viszik. A táborban jó körülmények között él.[7] A hatalom október végén szabadon bocsátja azzal a kikötéssel, hogy nem térhet vissza Leidenbe. Második feleségével, a nála három évvel fiatalabb Auguste Schölvinck-el, akit 1937ben vett feleségül, és a közös gyermekükkel, De Steegben telepedett le.[8] Itt írta meg utolsó művét, Sebzett világ címmel. 1945. február 1.-én hal meg.
Néhány fontosabb műve még: Erasmus (1924), A holnap árnyékában (1935), Hollandia kultúrája a tizenhetedik században (1941)
 
A középkor alkonya című művének bemutatása
 
A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen) című művének egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott.[9]
1919es megjelenése után 1923-ban adták ki német fordításban, majd 1924ben angolul (The Waning of the Middle Ages címen, és 1998-ban, új fordításban The Autumn of the Middle Ages címen), aztán franciául is. A magyar fordítást Szerb Antal adta ki 1938ban.
A háború után 1976-ban jelent adták ki újra Magyarországon. Utószavát Klaniczay Gábor írta, szerinte „mind szakmai körökben mind a szélesebb közönség berkeiben is nyomot hagyott”. Huizinga elnyerte érte „D. A. Thiemeprijs“ holland irodalmi díjat (1920).
A műben főleg a késő középkori francia és németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével, a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta:
 
A középkori ember életét sokkal határozottabb ellentétek befolyásolták, mint manapság a miénket. Nagy volt az ellentét város és falu között, a városok nem rendelkeztek kiterjedt elővárossal, fallal voltak körülvéve, így egységes tömböt alkottak. Jellegüket a templomok határozták meg. Éles különbség volt a nappal világossága és az éjszaka sötétsége között, a csend és a zaj között. Huizinga ezen ellentétek következményeinek véli az emberek szenvedélyes, heves érzelemkitöréseit, az állandó ingadozást „a féktelen öröm és az elkeseredés, a kegyetlenség és a bensőséges megindultság között, amely annyira jellemző a kései középkor életére.
A kegyes felindulás forrásai a gyakori körmenetek, napokig, akár hetekig vonultak fel processziók. Az emberek közül volt, aki csak nézte, de sokan be is álltak a sorba, gazdag és szegény egyaránt böjtölt és mezítláb vezekelve vonult. Gyakoriak voltak a fejedelmi bevonulások is, de a leggyakoribb események a kivégzések voltak. „A vérpadról áradó kegyetlen és nyers megindultság fontos eleme volt a nép szellemi táplálékának – látványosság, teli erkölcsi tanulsággal.”[10]
A kor alaphangulata melankolikus, az összes művészeti alkotásra jellemző a végtelen szomorúság – illetlenség volt nyíltan dicsérni a világot: minden földi szépség a bűn jegyét viselte. A középkori ember előtt csak két válaszút létezett: Isten, azaz a földi örömök teljes megtagadása, vagy a világ, azaz a gyönyör féktelen hajszolása. De ez utóbbi veszélybe sodorta a lélek üdvösségét.
Az ideális élethez három út vezetett: lemondás a világról; a világ megjavítása, azaz politikai és erkölcsi intézmények tökéletesítése. Ezen intézmények, mivel eredetileg Isten alkotta őket jók – de az ember bűnei züllesztik őket, tehát az emberi lélek az, amit orvosolni kell. A harmadik út „az álmok birodalmán át vezet”[12], az életet fantáziával kell szebbé tenni, ez a költészet kínálta lehetőség.
A nemesség életét magasztosnak, hősiesnek tekintették. A lovagiasság eszménye áthatja az udvar gondolkodását, az a fikció alakul ki bennük, hogy a lovagság uralkodik az egész világon, de ez a lovagi eszmén alapuló társadalmi illúzió ellentétben állt a valósággal. Tulajdonképpen a lovagrendek csak magának a lovagi rendnek elágazásai.[13]
Az udvar magasabb kultúrája leginkább az etikettben nyilvánul meg. Minden cselekedet jelképes tartalmat nyert, az ezeket kísérő érzelmi megnyilvánulásokat felerősítik, dramatizálják. Az esztétizmus főleg a királyi udvarokban virágzott. A rangsor és etikett kérdéseinek csaknem vallásos jelentőséget tulajdonítanak. Az istentisztelet a legjobb alkalom, hogy az emberek a jólneveltségüket fitogtassák: jellemző a versengő udvariasság, pl.: senki nem akarja elsőnek az oltárra helyezni alamizsnáját. De a kor emberének ellentmondásos viselkedésének megfelelően a szabályok, az ünnepélyes formák megszegése is szokássá vált. Pl.: „a francia királyok temetését civakodással kell félbeszakítani.”[14]
„Minthogy a kor szenvedélyes és erőszakos lelke mindig könnyes áhítat és rideg kegyetlenség, tisztelet és arcátlanság, reménytelenség és féktelen jókedv között ingadozott, nélkülözhetetlenek voltak a kemény törvények és a legmerevebb formák.”[15] Minden eseményből látványosságot csináltak, bánatot és vidámságot mesterkélt és színpadias köntöse bujtatták. A születés remek alkalom a szép szertartások és a rang szerinti elkülönülésre. A takarók, és ruhák anyagának illetve színének jelentése van, elválasztja egymástól az egyes osztályokat. Az öltözködési stílus társadalmi szerepe, hogy a hierarchia rendjét hangsúlyozza, szinte liturgikus jelentőségre tesz szert. Az érzelmek stilizálása a gyászszertartások terén a leghatásosabb. Minél nemesebb a család, a gyász annál heroikusabb.
A középkori ember gondolkodásában központi helyre kerülnek a halállal kapcsolatos gondolatok. „Nincs még egy korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késő középkor. Az egész élet fölött ott visszhangzik a memento mori komor hangja.” Az emberek rettegtek saját haláluktól, elterjedt volt a hiedelem, hogy Lázár állandó félelemben élt feltámadása után, mert még egyszer keresztül kell majd mennie a halál kapuján. Ha az igaz embernek ennyi oka van a félelemre, mire számíthat a bűnös?[16]
Az emberek halállal kapcsolatos gondolatait három fő motívum határozza meg: hol vannak most azok, akik meghaltak, az enyészetnek indult emberi szépség látványa, és a haláltánc (macabre). Haláltánc – ez az, amit a húszas harmincas évek emberei látni akartak a hanyatló késői középkor kultúrájában, ez befolyásolhatta Huizingát.
A képzőművészet a XIV. század vége felé ragadja meg ezt a motívumot: sírokon ábrázoltak meztelen holttesteket, egészen bizarr jeleneteket – az emberek elméjét teljesen áthatotta a gondolat, hogy minden pusztulásra van ítélve. A középkori embernek igen erős a hajlama arra, hogy minden gondolatot képben fejezzen ki, tehát a halállal kapcsolatban is arra törekedtek, hogy mozzanatainak látható képet adjanak, így az ábrázolásra nem alkalmas dolgokat, például a vigaszt, hanyagolták. Ezért éltek a köztudatban a halálnak csak a nyersebb képei.
A képekben való ábrázolás azért volt nagyon fontos, mert az emberek úgy hitték, így a hittitok könnyebben megközelíthető az emberi szellem számára. Az emberek törekedtek arra, hogy „végtelent végessé tegyék, minden misztérium homályát eloszlassák”.[17] Az igény, hogy a kifejezhetetlen látható alakban imádják, egyre több új ábrázolási formát hoz létre, vég nélkül sokasodtak a jelképek (például: kialakul Jézus nevének tisztelete, mely szinte már a kereszt tekintélyét is felülmúlja).
Kialakul a meggyőződés, hogy mindennek transzcendens jelentése van, a világ egyetlen hatalmas jelképrendszerré válik. Nincs olyan dolog, amely ne dicsőíthetné a legmagasztosabbat.
A szimbolizmus lehetőséget teremtett a művészet számára, hogy formába öntsék a vallási fogalmakat. A vallásban „a tételes dogma rideg és határozott, de a szimbólumok virágzó képei zenei aláfestést jelentettek, tökéletes harmóniájuk lehetővé tette, hogy a szellem ne akadjon fenn a logikai kifejtés hiányosságain.”[18]
A vallás olyan nagymértékben átitatta az egész életet, hogy a szent és a profán dolgok összemosódtak az emberek szemében: a szent dolgok túl hétköznapiakká válnak. A természet és történelem valóságát az üdvösség jelképeiként mutatták be, a vallási kifejezéseket profán érzések bemutatására használták. Az egyház is táplálta a népi képzetet, így nem tudta visszaszorítani a babonák tömegét, szinte teljesen eltűnt a határvonal a vallási és világi dolgok között. A mindennapi vallási életben a tiszteletlenség szinte nem ismer határokat. Annak ellenére, hogy a papi hivatal szentségének adóztak legnagyobb tisztelettel, általánosan jellemző volt a papság iránt érzett mély megvetés. Különösen a kolduló rendek váltottak ki gyűlöletet. A születő új szociális érzésnek már nem felelt meg a szegénység Assisi Szent Ferenc által hirdetett formális és dogmatikus felfogása, a szegénységet a társadalom betegségének tartották.
A középkori szellem a gyakorlati életben is külön kezel miden eszmét, mindent, aminek helye van az életben, úgy tekintenek, mint az isteni terv része. Minden funkciónak külön ideának, létező dolognak tekintenek. Elterjedt a szokás, hogy az élettelen tárgyaknak nevet adjanak. A beszédeket, érveléseket is rendszerint bibliai idézetekkel alapozták meg. Ez a hajlam, hogy mindenből példabeszédet formáljanak, a közmondásokban fejeződött ki legtermészetesebben. A másik fontos formája a kikristályosodott gondolatnak a mottó. A mottó nem általános érvényű bölcsesség, hanem személyes jelmondat.
A középkori ember gondolkodásában az idealizmus mellett erős formalizmus is fellelhető. Minden fogalmat szigorúan meghatároznak, plasztikus formába öntenek, és ez a forma mindennél fontosabb. Szabályok szerint tesznek különbséget halálos és bocsánatos bűnök között. A bosszúállás is meghatározott formák szerint zajlott, kidolgozott terv szerint követeltek elégtételt a megsértett becsületért. Mivel az elégtétel formális jellegű, ezért szimbolikus is.
A hiszékenyég és a kritikai szellem hiánya általános, nem vettek tudomást a dolgok összefüggéseiről - az ítéletük a legtöbbször hamis. A hibák gyökere a formális gondolkodásban keresendő.
A természetfeletti jelenségekkel kapcsolatos állásfoglalás is változó, a racionális értelmezés és a hiszékenység, mely ördögökkel, boszorkányokkal hozza összefüggésbe a dolgokat, egymást váltogatja. Az egyház harcolt a babonák ellen, de saját tanai gátolták ebben: „Minden, ami látható módon történik ezen a világon, démonok műve is lehet.”[19]
A középkorból ránk maradt irodalmi hagyaték az egész kor az egész életet tükrözi – ezzel szemben a képzőművészet kevésbé tudja kifejezni az életet. Huizinga problémának tartja, hogy a világi és iparművészeti alkotásból kevés alkotás maradt ránk, mert szerinte pont ezek a művészeti formák mutatják meg leginkább, hogyan függ össze a művészeti alkotás a társadalmi élettel. Művészet és élet még teljesen egybeolvadt, a művészet feladata volt, hogy a határozott keretekbe foglalt életet színezze.
Az alkotásokban a tárgy sokkal fontosabb volt, mint a szépség, ez különösen az arcképfestészetben mutatkozik meg. Ritkán rendeltek arcképet azért, hogy műalkotáshoz jussanak. („Az udvari krónikások igen kedvelték azt a mesét, hogy a fejedelmi vőlegény azonnal beleszeret a mennyasszonyba, mihelyt arcképét meglátja.”[20] „Ha előkelő embert temettek, a halottat vagy élő ember, vagy képmás képviselte.”[21])
A középkori szelleme vizualizáló típus, így a festészet előnybe kerül az irodalommal szemben. Az irodalomban pedig a prózának van nagyobb szerep, mert leírásaival képes kielégíteni a képek iránti vágyat. De a festészet nincs teljes fölényben az irodalommal szemben, vannak területek, melyek az irodalom segítségével könnyebben megközelíthetőek, például a komikum.
A franciaországi és németalföldi XV. század még középkori, uralkodik rajta a szimbolizmus és formalizmus, a mélységes pesszimizmus az egész életet homályba borítja. De ezek a formák már hanyatlóban vannak.
Nem a klasszicizmus jelenti az új irodalmi szellem hajlamát. A szokás, hogy a keresztény vallás fogalmaira mitológiai kifejezéseket használnak, már elterjedt volt a XII. században, és nem tartották tiszteletlen dolognak. Nem a pogányság és a latinság az igazi mozgatóerői a kulturális megújulásnak. Maga a nyugati kereszténység lelke nőtte ki a középkor immár béklyóvá vált formáit és gondolkodásmódját.[22]
 
 
 
Bibliográfia:
 
Huizinga, Johan: A középkor alkonya, Európa könyvkiadó, Budapest 1996
Huizinga, Johan: Huizinga, a rejtőzködő, Balassi kiadó, 1999
Krul, Wessel: Egy korszerűtlen történész: Johan Huizinga élete és művei, Széphalom könyvműhely, Budapest 2003
Balogh Tamás, Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2002
 
http://de.wikipedia.org/wiki/Johan_Huizinga


[1] Huizinga, Johan: Huizinga, a rejtőzködő, Balassi kiadó, 1999. 11. old.
[2] Ua. 15. old.
[3] Krul, Wessel: Egy korszerűtlen történész: Johan Huizinga élete és művei, Széphalom könyvműhely, Budapest 2003. 48-49. old.
[4] Ua. 50. old.
[5] Krul, Wessel: Egy korszerűtlen történész: Johan Huizinga élete és művei, Széphalom könyvműhely, Budapest 2003. 29. old.
[6] Balogh Tamás, Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2002. 5. old.
[7] Huizinga, Johan: Huizinga, a rejtőzködő, Balassi kiadó, 1999. 39. old.
[8] http://de.wikipedia.org/wiki/Johan_Huizinga
[9] Huizinga, Johan: Huizinga, a rejtőzködő, Balassi kiadó, 1999 25. old.
[10] Huizinga, Johan: A középkor alkonya, Európa könyvkiadó, Budapest 1996. 9. old.
[11] Ua. 15. old.
[12] Huizinga, Johan: A középkor alkonya, Európa könyvkiadó, Budapest 1996 29. old.
[13] Ua. 64. old.
[14] Ua. 38. old.
[15] Ua. 38. old.
[16] Ua. 112. old.
[17] Huizinga, Johan: A középkor alkonya, Európa könyvkiadó, Budapest 1996. 118. old
[18] Ua. 158. old.
[19] Huizinga, Johan: A középkor alkonya, Európa könyvkiadó, Budapest 1996. 184. old.
[20] Ua. 187. old.
[21] Ua. 188. old.
[22] Ua. 251. old.

5. óra (III. 11.) Várom az anyagot. 

6. óra (III. 18.)

Carl Gustav Jung

 

Élete

 

Carl Gustav Jung 1875. július 26-án született Kessvillben, Svájcban. Apja református lelkész, ezáltal keresztény kulturális hagyományban nőtt fel. Anyja egy lelkész lánya volt, akit instabilitás és misztikusság jellemzett. Jung anyjának misztikus irányultságát örökölte. Jung családja Baselbe költözött Jung négyéves korában és 11 éves korától oda járt iskolába. Később a baseli egyetemre jelentkezett azzal a céllal, hogy archeológus lesz. Ám kiderült, hogy nem tanítanak archeológiát azon az egyetemen és családja szűkös anyagi körülményei miatt nem mehetett el máshová tanulni, ezért az orvosi hivatást választotta. 1900-ban megszerezte orvosi képesítését és egy véletlen, Krafft-Ebing pszichiátriai könyve akadályozta meg abban, hogy beálljon katonaorvosnak. A pszichiátriától megkaphatta azt, amire szüksége volt: objektív tudományosságot és szabad teret a miszticizmussal kapcsolatban. Filozófiai érdeklődéssel is rendelkezett. Doktori disszertációját az okkult jelenségek pszichológiájából szerezte. Orvosi vizsgái elvégzése után Eugen Bleuler asszisztense lett a burghölzi pszichiátriai kórházban, Zürichben. Jung 1902-ben eltöltött egy szemesztert a Salpetriere pszichiátriai központban, ahol Janet pszichopatológiai előadásait hallgatta. 1905-ben a Zürichi Egyetemen kinevezték pszichiátriai orvosprofesszorrá. 1906-ban Freud és Jung levelezni kezdtek, ami 1913-ig tartott. Jung nem értett egyet Freuddal a szexualitás hangsúlyozásában és később ez vezetett barátságuk felbomlásához. Jung igyekezett a freudi libidó fogalmának kiterjesztésére, hogy az általános lelki energiát jelentsen és ne csupán a szexuális hajtóerők gyűjtőneve legyen. Nála a libidó a szexuális energián túl magába foglalta az agressziót, a szerzési késztetést, a szellemi erőfeszítést, a kíváncsiságot is. 1909-ben Jung elhagyta a burghölzi pszichiátriai kórházat, mivel magánpraxisa szépen növekedett. Páciensei klasszikus elmebetegek, azaz pszichotikusok voltak. Jung 1912-ben egy amerikai előadókörúton olyan előadást tartott, amelyben mellőzte a gyermekkori szexualitást, az Ödipusz-komplexust, a freudi értelemben vett libidót; újradefiniálta a libidó fogalmát. 1913-ban lemondott a zürichi egyetem instruktori állásáról és idejét az írásnak, az utazásnak, a magánpraxisának és a kutatásnak szentelte. Ebben az évben szakadt el véglegesen Freudtól és a pszichoanalízistől, lemondott a Nemzetközi Pszichoanalitkus Szövetség elnöki tisztjéről. Jung saját elméletét – jelezvén a pszichoanalízistől való eltérést – analitikus pszichológiának, illetve komplex pszichológiának nevezte. 1923-ban Bollingenben megkezdte a Torony építését. Olyan lakhelyet akart építeni magának, mely kifejezte legbensőbb gondolatait és megfelelt az ember ősi érzéseinek. Az 1940-es évek közepén két infarktusa is volt, ezért 1947-ben visszavonult Bollingeni tornyába. 1957-ben Aniela Jafféval elkezdett dolgozni az Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzi munkáján. 1961. június 6-án halt meg küsnachti otthonában.[1]

 


Emlékek, álmok, gondolatok

 

A könyv kiadója, Kurt Wollf 1956 nyarán zajló konferencián terjesztette elő ötletét az akkor nyolcvanhárom éves Carl Gustav Jung önéletrajzának megírását illetően. Jung először vonakodott a könyv megírásával kapcsolatban, majd 1957 tavaszán Aniela Jaffével hozzáláttak a munkához. Az összeállítás alapját a tudósnak feltett kérdések és az ezekre adott válaszok sora jelentette.  Az év végére fordulat jelentkezett a szerkezésben, mert Jung úgy gondolta, hogy ő maga is írni kíván az önéletrajzba. A gyermekkoráról, az iskolai és egyetemi éveiről szóló részt készítette el először, majd a „A halál utáni életről” című rész és az általa megihletett „Kései gondolatok” következtek. 1959 nyarán elkészült a pueblo indiánokról szóló rész kiadatlan kéziratok forrásából. A „Sigmund Freud” és „A tudattalannal való kapcsolat tisztázása” című fejezetek szemináirum anyagból, a „Pszichiátriai tevékenység” című fejezet pedig Jung zürichi Burghölzli elmegyógyintézetben a fiatal segédorvosaival történő beszélgetés alapján készültek. Az összeállítás módja meghatározólag hatott a könyv tartalmára, hiszen a beszélgetés során spontán hangulatban tárul az olvasó szeme elé Jung szellemi élete és munkássága. Az objektív munkát nehezítette, hogy az önéletrajz tulajdonképpen személyesen megélt emlékekből táplálkozik, melyek mind szubjektív élményként éltek a tudósban. Jung saját bevallása szerint a külsőleges élmények egyre jelentéktelenebbek lettek, és a lelkiek váltak lényegessé. Életének konfliktusát abban látta, hogy igenlés és elutasítás között sohasem jutott nyugvópontra.[2]

Az Emlékek, álmok, gondolatok című könyvet nem tekintette tudományosnak, magát mint közreműködőt tekintette, és kívánsága volt, hogy ne kerüljön be az Összes művei sorába. A könyv tartalmazza azokat a fundamentumokat, melyek meghatározták a tudós életét, és találkozunk Jung vallásos gondolataival és istenképével. Jung életét a vallásos élmények élete végéig kísérték. Mint orvos fő feladatának a lélek megismerését tekintette, és munkája során azzal szembesült, hogy az természeténél fogja vallásos. Vallásfogalma eltér a hagyományos kereszténység vallásfogalmától a rossz isten és egy nem irgalmas „jó” isten kérdésének tanulmányozásával. Jungot a kereszténység eretneknek gondolta, és emiatt a tudó szenvedett, állítása szerint „A középkorban máglyára ítéltek volna!”[3] Munkássága során a keresztény embert lélektani szempontból vizsgálta empirikus  és szubjektív módon. Ennek következtében azok értették meg gondolatait igazán, akik lelkükben hasonlóak és az Istenről alkotott képük hasonló volt. Az önéletrajzzal kapcsolatos kritikus hozzáállás rányomta jegyét a könyvre, a készítés során egyre személytelenebb kijelentéseket tett és történelmileg egyre folyamatosabb képet alkotott. A könyvben Jung tudományos gondolatai szerepelnek, és képet kapunk arról, ahogyan ezek a szubjektív élményekből megszülettek.

 

Prológus

 

Jung szerint az élet a tudattalanban zajló események önmegvalósulásának sora. Az önéletrajz objektív megírását nehéznek tartja, hiszen nincs egy olyan alap, melyből kiindulva ítéletet lehet alkotni és összehasonlítani lehetne. Az embereket csak valamilyen hatalmasabb mitikus lénnyel lehet szembeállítani. Az embert olyan pszichikus folyamatnak tartja, mely felett neki magának nincs vagy csak részben van hatalma. Ennek következtében nincs lezárt ítéletünk önmagunkról vagy az életünkről. A pszichoanalitikus elmélet ismeretében az objektív önleírás nehézsége abban áll, hogy az emberi lélekben zajló tudattalan folyamatokra az egyén azok természeténél fogva nem láthat rá, pedig azok döntően befolyásolhatják viselkedését, természetét. A kellemetlennek vagy veszélyesnek érzett tudattartalmak elfojtás révén a tudattalanba kerülnek, és így azokról beszámolni sem tudunk.[4] Jung az életnek azon eseményeit tartja fontosnak, melyek során a maradandó világ betört a mulandóba, így a lelki események, azon belül az álmok és az imaginációk tartoznak ide. A külső dolgok emléke ezek mellett elhalványult és háttérbe szorult.

 

Gyermekkor

 

Jung apja, valamint apjának két bátyja lelkész volt, és anyjának családjában is hat lelkész volt. Szülei egy éves korában egy a Rajna felett lévő egyházközösségbe költöztek. Első emlékei között természeti képek, egy folyóba fulladt véres holttest, anyja távolléte és súlyos balesetek elszenvedése, melyekből Jung önéletrajzában tudattalan öngyilkossági kísérletekre, az evilággal szembeni ellenállásra következtetett. Az otthonuk közelében lévő vízesés moraja veszélyérzetet keltett benne, és az anyja megtanított neki egy imát, aminek elalvás előtti elmondása biztonságérzetet adott. De a halál gondolata miatt az Isten egyre negatívabb minőséget jelentett számára, mert elveszi az emberek életét. Ezt az érzetet erősítette egy jezsuita félelmetes ábrázata és egy álom is, melyben egy sötét gödörben lévő királyi trónus kapott szimbolikus jelentést. Az Úrjézus a halottak isteneként jelent meg Jung gyermekkorában. Segítőkész volt, hiszen éjjeli kísértetét elűzte, de kísérteties volt fekete ruhája, keresztre feszített, véres holtteste miatt. Ezt a két emléket saját ős-kinyilatkoztatásának vélte[5]. Apja lelkésztársai pedig a temetésre emlékeztették.

1879-ben a Basel melletti Klein-Hüningenbe költöztek. Egy nagy áradás következtében újra vízbe fulladt holttestet látott, aki fekete szalonkabátban volt. Egy arlesheimi kirándulás alkalmával beszökött egy katolikus templomba, ahol egy kaparóvasra zuhant, és vérző sebet szerzett. Úgy értelmezte, hogy a jezsuiták tehetnek erről a balesetről, és évekig nem közelített meg egy katolikus templomot sem.

Hatéves korában anyja egzakt vallásokról, főleg az indiairól mesélt neki, és ezekben a vallásokban rokonságot érzett saját kinyilatkoztatásával. Lidérces álmok gyötörték, és fulladásos rohamokat élt át álhártyás diftériája miatt, de a rohamok alatt keletkező látomásai során jelentkező angyalok enyhülést hoztak számára. Szimbolikus tárgyai egy vonalzóba vésett fekete szalonkabátos, cilinderes férfi, és egy színesre festett rajnai kavics voltak, melyeket a szárítópadláson rejtett el. Titkosírással írt leveleket rejtett el ennek az emberkének. Élvezte, hogy egy titkos dolgot tesz. Azonban erről az archaikus lelki élményről később megfeledkezett. 1920-ban Angliában járt, újra kifaragott két alakot, de nem emlékezett a kőre és a vonalzóra. Későbbi afrikai megfigyelése alapján úgy értelmezte a dolgot, hogy az emberek előbb cselekszenek, aztán gondolkodnak el a cselekvés okán.

 

Iskolai évek

 

11 éves korában a baseli gimnáziumba került. Az iskola számára szorongással teli volt, kifejezetten a matematika óráktól viszolygott. Ájulási rohamokat váltott ki az iskola és a vele járó kötelezettségek. Az orvosok epilepsziás rohamra gyanakodtak, de a kiváltó ok neurotikus volt. A rohamokat idővel sikerült legyőznie, és a neurózist titkokként kezelte. A természet titkainak elmélyülésével eltávolodott az emberi világtól. Ekkoriban ébredt saját autoritásának tudatára.

A neurózis a pszichoanalízis szerint a lélek betegsége: ilyenkor az ember tudata habozik, sőt, retteg attól, hogy bizonyos dolgokat bevalljon magának. A tudattalanban megnyilvánuló erőkről a tudat nem hajlandó tudomást venni, ám azok a neurotikus tünetek formájában mégis előtörnek. A beteg nincs tisztában ilyenkor önmagával, és ha szembesítik azzal, hogy tünetei igazából nem valóságosak, hanem beképzeltek, akkor végképp belesüllyed a kisebbségi érzésbe, ami abból adódik, hogy a világgal és önmagával képtelen megküzdeni.[6] A tudatos és a tudattalan közötti ellentét feloldására szolgál a pszichoanalitikus kezelés, melynek során az addig elfogadhatatlannak tartott vágyakat, gondolatokat, emlékeket a páciens tudatos énjébe integrálja, és ezzel megszünteti azt a feszültséget, amely addig tüneteit okozta.

1887-ben látott Münsterplazton lévő székesegyház istenről való gondolkodásra sarkallta. Arra a következtetésre jutott, hogy Ádám és Éva Isten szándéka szerint vétkezett. Úgy vélte, hogy az ördögnek Istennel szemben nincs hatalma. És Isten az emberek engedelmességét teszi próbára, így az övét is, és az engedelmesség hozta meg neki a kegyelmet. Kiválasztottnak érezte magát. Úgy gondolta, hogy két személyisége van: egy iskolás gyermek, és egy öregember, aki távol esik az emberi világtól. Ez a kettőség egész életét végig kísérte, és a második számú személyisége dominált. Nem fogadta el, hogy Isten akarata a kinyilatkoztatásban rejlik. Úgy vélte, hogy a templomi prédikáció eltávolít Isten szándékától.  Ellentmondást fedezett fel, abban, hogy Isten mindentudó és előre látta az emberiség történetét, és hogy az embereknek vétkezniük kell, de ennek ellenére tiltja és bünteti a bűnt.[7] Egyedül Istent látta felelősnek a világért, az ördög személye nem került be gondolatmenetébe. Isten szeretetét az emberek iránt nem tudta összeegyeztetni az emberáldozattal. Megmagyarázhatatlan bizonyosságot érzett egy számára eleve adott sors létezéséről. Úgy vélte, hogy az „igaz felismerés” valamilyen ösztönön alapszik, vagy a más emberekkel való misztikus egyesülésen.[8]

Az anyjával való kapcsolata bizalmatlan annak kettőssége miatt, aki nappal gondoskodó volt, éjjel pedig kísérteties. Felnőttként kezelte, azonban komoly bizalmi kapcsolatba nem kerültek. Apjával szerette volna vallási problémáit megbeszélni, de bizonyos kérdésekre, mint például a szentháromság mibenlétére, ő sem tudta a választ. Ennek következtében Jung igyekezett megértés nélkül hinni. Az úrvacsora kiábrándító élményt jelentett számára: úgy gondolta, hogy most végre részesül a régen várt beavatásban, de a szertartás alatt egyáltalán nem érezte Isten jelenlétét. A sokat hallott prédikációk is bosszantották, mert üresnek és a dogmák puszta ismételgetésének tartotta őket. Elhatározta, hogy nem megy többet temploma, mert ezzel teljesen eltávolodik Isten akaratának megértésétől. Apja és annak hivatása iránt pedig szánalmat érzett. Később megtudta, hogy apja kételyei elől a vak hitbe menekült. A pályaválasztáskor megtiltotta Jungnak, hogy teológiai tanulmányokba kezdjen.

Apja könyvtárában kutatást végzett Istenről. Biedermann Keresztény dogmatikájában a vallás olyan szellemi aktus, amelyben az ember Istenhez viszonyítja magát.[9] Ez a nézet ellentmondott annak, amit Jung gondolt. Szerinte a vallás az, amit Isten tesz az emberrel. Isten erősebb, és az ember ki van szolgáltatva akaratának, közöttük nincs kapcsolat. Istent, mint személyiséget tekintette, akinek meghatározott tulajdonságai, karaktere van, azonban ez nem körülírható. A dogmatikában erre nem kapott kielégítő választ.

Anyja hatására Goethe Faustjával kezdett foglalkozni. Örömmel töltötte el, hogy a világban rejlő gonosz erő hatalmáról olvashat.

Krugnak A filozófiai tanulmányok általános kézikönyvében olvasta, hogy Isten létét és az isteneszmét nem lehet bizonyítani. Az emberben potenciálisan létezik a képesség, hogy a szellemnek egy magasabb fokát elérje, az eszmét megteremtse. Ezzel a megközelítéssel nem értett egyet, mert Isten számára bizonyos közvetlen tapasztalás volt a székesegyháznál.

Olvasott Platónt, Szent Tamást, Hegelt, de őket élettelennek látta. Jungnál az Isteni világába tartozott minden emberfeletti, a vakító fény, a szakadék mélyének feneketlen sötétsége, idő és tér határtalanságának hideg közönye és az irracionális véletlenek világának groteszksége. Isten számára nem jelentett épületességet. A „szellem” számára szavakkal ki nem fejezhető volt.

 

Egyetemi évek

 

Az orvosi hivatás mellett tette le a voksát. Második számú énje, a „benső ember”, háttérbe szorult az egyetemi évek alatt. Apja ebben az időszakban halt meg. Vallási kérdésekben sok ösztönzést kapott. A Szentlélek Jungnak az elképzelhetetlen Isten adekvát megjelenési formáját jelentette.[10] Hatása csodálatos és egyben kétes minőségű. Az „Úrjézus” számára kétségtelenül emberi volt, így a Szentlélek szócsövét jelentette. Tanulmányai mellett Kantot és Nietzschét olvasott, de műveik csalódást keltettek benne. A filozófia helyett a lélek kezdte izgatni. Friedrich von Müller tanársegédje lett volna Münchenben, de ekkor kezdte el érdekelni a pszichológia.

 

Pszichiátriai tevékenység

 

1990 decemberében Burghölzliben, a Zürichi Egyetem Elmegyógyászati Klinikáján segédorvosi állást töltött be. 1905-ben habilitált pszichiátriából és főorvos lett a klinikán. 1913-ig egyetemi magántanárként tanított pszichopatológiát és a freudi pszichoanalízist, hipnózissal is foglalkozott. 1909-ben felismerte, hogy nem képes a pszichózisok jelképrendszerét megérteni, ezért mitológiával kezdett el foglalkozni. A lélek az embernek azon fele, amelyben a világ tudatosodik, és ezt kell megértenie a pszichoterapeutának. Pácienseinek többsége olyan emberekből állt, akik elvesztették a hitüket. A hívő embereknek rendelkezésükre áll a szimbólumrendszer a templomban.[11] De a szimbólumok átélése, azok átélésének képessége hiányzik a neurotikusokból.

 

Sigmund Freud

 

Freudnál leginkább a szellemmel kapcsolatos okfejtést érezte kérdésesnek, mivel az „elfojtott szexualitásként” jelent meg. Jung szerint ez a hipotézis megsemmisítő ítéletet mond a kultúráról, mely így az elfojtott szexualitás morbid terméke lenne csak. Jung szerint az álom olyan, mint a természet, megvall valamit úgy, ahogyan tudja, csalás nélkül. Legfőbb törekvése, hogy a személyes jelentőségén és biológiai funkcióit betöltő szerepén túlmenően feltárja és megmagyarázza szellemi vonatkozásait és numinózus értelmét, vagyis kifejezze azt, ami Freudot annyira lenyűgözte, de amit nem tudott megragadni.

 

A tudattalannal való kapcsolat tisztázása

 

A Freudtól való elszakadás egy ideig bizonytalanságot okozott Jungnak. Álmok és fantazmagóriák gyötörték, bibliai alakok jelentek meg számára. Ebből az állapotból az írás és a külső világ jelentett menedéket. Jung minden munkája kezdeti fantáziálásból és álomból ered. Megszületettek a Vörös könyv és a Hét beszéd a halottakhoz című alkotások (1916), utóbbi a tudattalan tartalmak általános értelmezését tartalmazza. Ekkor kezd el mandala rajzokat készíteni. A mandala a formálódás, átalakulás, az örök értelem örök hordozója, mely az én mély állapotát jeleníti meg.

 

Az életmű keletkezéséről

 

Jung életének második felében tisztázta a tudattalannal való kapcsolatát. 1918 és 1926 között a gnosztikusokkal foglalkozott, mivel ezen irányzat is szembekerült a tudattalan ősvilággal. Azonban Jung szempontjából időben távol álltak. Az ő pszichológiai felfedezése középpontjában az individualizáció állt.

1928-ban Richard Wilheimtől megkapja az Arany virágfakadás című alkotást, melyben az alkímia lényegével ismerkedik meg. Ennek tanulmányozás során párhuzamot vont az analitikus pszichológia és az alkímia között. A fantáziák képi világa és a praxisa során gyűjtött tapasztalati anyag helyükre kerültek. Kutatása során az archetípusokkal kezdett el foglalkozni, és megírta a Lélektani típusokról szóló életművét. Ebben leírja, hogy az ember hogyan reagál a külvilág hatásaira, milyen kapcsolata van a többi emberrel és az őt körülvevő dolgokkal. Bemutatja a tudat lélektanát klinikai szempontból. A libidót más perspektívából, a maga összességében nézte, mint a pszichikus energia különböző megnyilvánulásait. Jung összes munkája pszichológiai és vallási megközelítések összevetése az élet és a világ kérdéseire vonatkozóan. Az 1942-es Lélektan és vallás című munkában tér ki erre részletesen, ahol az alkímia gondolatai  kapnak szerepet. A Lélektan és alkímia 1944 született, és az alkímia lényegét ragadja meg. Vizsgálja a tudattalan szimbolikája és a keresztény vallás közti viszonyt, és lélektani szempontból értelmezi a Szentháromság dogmáját.

Az 1951-es Aionban Krisztus által kifejezett vallási tartalom évszázados fejlődését írja le. Vizsgálja, hogy korának szelleme és a keresztény időszámítás kétezer éve során hogyan értelmezték a Megváltót, és mi alapján lehetett az asztrológia segítségével megjövendölni eljövetelét. Jézust történelmi alakként vizsgálta, mint az antik kor embereszményét.

Az 1946-os Indulatátvétel lélektana és az 1955-56-ben keletkezett Az egyesülés misztériuma az orvosi pszichológia fő témája, az indulatátvitel és az alkímia közti összefüggéseket vizsgálja.

Az Aionban az ichtüsz, a hal szimbólumán dolgozott és utalásokat találunk az istenkép világos és sötét oldalának kérdéseire. Kísérletet tett Krisztus és a Halak jegyébe való belépés közti egyidejűség kimutatására.

           1954-es A tudat gyökereiről című  mű a „mély-én” kérdésével foglalkozik. A tudattalan és a tudatos összjátékáról van szó, a tudat kibontakozásáról a tudattalanból és arról, hogy az erősebb személyiség, a „belső ember” mindenki életébe behatol.[12]

 

A torony

 

1923-ban, két hónappal anyja halála után Jung legbensőbb gondolatai kifejezésére Bollingenben, a Zürichi-tó melletti birtokára egy olyan építményt tervezett és kezdett el építeni, amely tükrözi az ember ősi érzéseit, ami a védettség érzését biztosítja, az anyaöl biztonságának érzetét nyújtja. Az épület több fázisban készült el. Része volt egy elzárt szoba is, ahová csak Jung léphetett be, a falra pedig a Jung család címere került. Mialatt Jung családfáját kutatta, felismerte, hogy egyfajta sorsközösséget érez elődeivel, mintha az ősei által befejezetlenül vagy megválaszolatlanul hagyott kérdésekre neki kellene felelnie. A kollektív tudattalanban tükröződnek a család történetében fel nem oldott kérdéskörök és az aktuális társadalmi-politikai légkör is. Jung szerint a múlt nem eltörölhető, a tudattalan megköveteli az ősök figyelembevételét és tiszteletét, korunkban azonban a haladás és modernitás illúziója nyomán az ember gyökértelenné vált, és mindenképpen az újban, a megújulásban látja a megoldást ahelyett, hogy gyökerei (ősei és ösztönvilága) felé fordulna. A felgyorsult világ, az állandó sietség, az egyre fejlődő technika és tudomány csak nyugtalanságot, elégedetlenséget okoznak az ember számára.

Jung megkülönböztette az egyedi, személyes tudattalant a kollektív tudattalantól. A személyes tudattalan olyan dolgokat tartalmaz, amik akár tudatosak is lehetnének, csak az adott személyiség tudata által integrálhatatlannak vált tapasztalatokat, emlékeket, vágyakat tartalmazza.[13] A kollektív tudattalanban örökletes tulajdonságok, tartalmak lakoznak, amelyek általánosak és egyöntetűen elterjedtek, és mitologikus karakterű, az emberiséget általánosan jellemző szemléletmódot tükröznek. A kollektív tudattalanban sűrűsödnek össze az emberi faj ősi tapasztalatai szimbólumok, ősi minták, vagy Jung terminológiájával: archetípusok formájában.[14]

 


Utazások

 

Észak-Afrika

Jung mindig is vágyódott arra, hogy az európai embert külső szemlélőként, egy másik kultúra tükrében figyelhesse meg. É-Afrikában járva úgy érezte, hogy évszázadokkal korábbi társadalomba csöppent, és az ottani embereket indulatvezéreltnek, önállótlannak látta – ugyanakkor érzelmeiket, az életet intenzitással élték meg, ami Jungot lenyűgözte. Az európai ember súlyos árat fizet civilizációjáért, a kifinomult szabályokkal és normákkal jellemezhető társadalmáért: az ezekhez való alkalmazkodás során szükségszerűen eltávolodik önmagától, mély-énjétől, és lelkének primitív, ösztönös rétege egyoldalú, kifejletlen és felfedezetlen marad.

 

A pueblo indiánok

A pueblók törzsfőnökével beszélgetve eszmélt rá Jung, hogy mennyire másként is lehet látni a fehér embert: a főnök azt mondta a fehérekről, hogy azok örökké akarnak valamit, örökké nyugtalanok, nem tudják hogy mit akarnak. És bolondok, mert a fejükkel gondolkoznak – ahelyett, hogy a szívükkel tennék azt. Vallási kérdésekben az indiánok igen zárkózottak és titoktartóak voltak, de a misztériumok szóba kerülésekor izgatottá válták, a mély megindultság minden jele megfigyelhető volt viselkedésükön, mimikájukon. Meggyőződésük szerint a nap az Isten, amint azt mindenki láthatja – és ami vallásuk és önmaguk jelentőségét az adja, hogy ha ők nem végeznék el naponta az előírt rituálékat, és nem segítenék át a napot az égen, akkor az tíz év múlva már fel sem kelne többé. „Már csak irigységből is meg kell mosolyognunk az indián naivitást, és már csak azért is fölöttük állónak kell éreznünk magunkat a nagy bölcsességünkkel, nehogy rádöbbenjünk, mennyire elsivárosodtunk és milyen mélyre süllyedtünk. A tudás nem gazdagít, hanem egyre messzebbre távolít el bennünket attól a mitikus világtól, amely egykor otthonunk volt.” (305.o.) Jung szerint a keresztény vallásban megjelenik ugyanaz a motívum, mint az indiánoknál: a keresztény vallást is áthatja az a gondolat, hogy a cselekedetekkel (rítusokkal, az imával) befolyásolni lehet az Istent.

 

Kenya és Uganda

A teremtés befejezéséhez elengedhetetlenül szükséges az ember, mi több: ő maga a világ második teremtője, csak ő adja meg a világnak objektív létét. Csak az emberi tudat képes a világnak objektív értelmet és létet adni, és ezáltal lesz az ember pótolhatatlanná a lét számára.

Jung hasztalanul próbálta a helyieket álmaikról faggatni, a varázslóval folytatott beszélgetése világította meg ennek okát: a fehérek megjelenésével szükségtelenné vált az, hogy az emberek álmaikban lássák például azt, hogy lesz-e eső, most már viszont az isteni hangok helyett az angolok tudására van csak szükség. Élénken él azonban az emberekben a nap tisztelete: napkeltekor a nap az isten, ha máskor nem is. Az éjszaka rossz, kísértetjárta, ijesztő, és egy olyan ősi lélekállapotot fejez ki, amelyből kiszabadulni az embernek ősidők óta leküzdhetetlen vágya. Az afrikaiak fény utáni vágya a tudat, a tudatosság iránti sóvárgásuknak feleltethető meg.

 


India

Az indiai utazás jelentőségét az adta, hogy Jung először került kapcsolatba egy nagyon kifinomult idegen kultúrával, mivel afrikai útja során nem volt lehetősége olyan emberekkel beszélni, akik kultúrájukat szavakba tudták volna foglalni. India álomszerű világnak tűnt Jung számára, és mély benyomást tett rá, hogy az indiaiak a világban lévő jót és rosszat is képesek elfogadni. Nem törekszenek arra, hogy legyőzzék a gonoszt, hanem természetes az, hogy az ellentétpár mindkét tagját megélik. A nirvána elérésének céljával Jung azonban nem értett egyet: nem akart megszabadulni sem a világtól, sem önmagától, hanem azt tartotta szükségesnek, hogy az életet annak minden szenvedélyével együtt minél teljesebben élje át az ember.

Akárcsak Krisztus, Buddha is a mély-én megtestesülése: mindketten úrrá lettek a világon, csak egészen más módon. Krisztus önfeláldozása sorszerűen esett meg vele, Buddha viszont tudatosan, józan belátásból cselekedett.

 

Látomások; A halál utáni életről

 

Jung 1944-ben, 69 éves korában eltörte a lábát és szívinfarktusa volt. Több hetet töltött a kórházban, ahol halálközeli élményben volt része. Részletesen leírja, hogy mit tapasztalt, és hogy ezután milyen nehéz volt visszatérnie az élők sorába. Lábadozása alatt álmaiban is rendszeresen megtapasztalta az öröklétet, a végtelenséget, és azt, hogy az ember elszakadhat minden érzelmi kötöttségétől és átélheti a teljes szabadság érzését. Megértette, hogy az embernek vállalnia kell sorsát a hibázás lehetőségével és felelősségével együtt.

A halál utáni életről vallott gondolatait Jung ebben az írásában fogalmazza meg először nyíltan. Úgy véli, hogy az ész, a túlzott racionalitás korában az emberek hajlanak arra, hogy csakis tudatukkal azonosuljanak, és úgy tesznek, mintha lényük csak ebből állna. Ugyanakkor fontos és gyógyhatású, ha olyan kérdésekről is elmélkedünk, amelyekre nincs racionális válaszunk, ami tapasztalatokkal nem igazolható. Álmok, előérzetek, archetipikus erejű elképzelések, mítoszok sejtetnek csak valamit a halálról, a halottakról és a lélek túlvilági sorsáról. A lélek számára megnyugvást jelent, ha kialakít magában valamilyen képet a halál utáni életről, és nem csak az üres sírgödör várja.

A halottakkal való álombeli találkozások tapasztalatai alapján Jung arra a következtetésre jutott, hogy a halottak nem bölcsebbek az élőknél, hanem abban a tudatállapotban és azon a fejlődési szinten léteznek, ameddig életükben eljutottak. A halál a lélek számára egyrészt kegyetlen valóság, ugyanakkor örömünnep is, hiszen ekkor kiteljesedhet. Nagymértékben különbözik a halálhoz való viszonyában a nyugati és a keleti ember: míg a nyugatinak muszáj feltételeznie, hogy a világ értelmes és annak célja van, addig a keletinek erre nincs szüksége. A nyugati ember extrovertáltnak, a keleti introvertáltnak tűnik.

A reinkarnáció és a karma tana kapcsán Jung számára kérdés, hogy vajon a karma előző életeinkben elkövetett, személyesen véghezvitt tetteink eredménye, vagy pedig az én életfeladata az ősök által feltett kérdések megválaszolásában rejlik. Jung szerint a túlvilág valószínűleg nem lehet csupa öröm és boldogság: az élet kettősségének és a korlátozásoknak ott is meg kell jelenniük.

 


Kései gondolatok

 

A kereszténység a tudat, az isteneszme történelmi átalakulását tükrözi. A teremtés mítosza során megjelenő kígyó, az angyalok bukása a tudat túlzott öntudatára, önelégültségére utalnak. A mítosz harmadik foka az Isten földi inkarnációja, amivel együtt jár egy kizárólagosan jó és irgalmas Isten képének megjelenése, és az embernek, mint Krisztusnak lelkében lakóhelyet nyújtó lénynek a felértékelődése. A fényt azonban az árnynak kell követnie, és ez be is következett a XX. században: meghatározó valósággá lett a gonosz. A nyugati embernek fel kell ismernie, hogy nem azonosulhat sem a jóval, sem a rosszal, a kettő szükségszerűen egy paradox egészet alkot. A morális ítéletalkotástól is tartózkodnunk kell, ugyanis minden ítélet, minden igazságtalannak minősített cselekedet az ember lelkén áll bosszút függetlenül a külső büntetéstől. El kell rugaszkodnunk a hagyományos értelemben vett jó és rossz fogalmától, nem figyelhetik folyton csak azt, hogy mi felel meg a külső előírásoknak és törvényeknek, hanem elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy etikai előítéletektől mentes egyéni döntéseket hozzunk, ha a helyzet úgy kívánja.

A keresztény államok mély álomban zuhantak, nem fejlesztették tovább azt a mítoszt, amit a kinyilatkoztatás során megismertek, így az meghalt, nem élő valóság többé. Ellentmondások nélkül nem integrálódhat az emberben a keresztény istenkép. Pedig a keresztény tanokat továbbgondolva fejlődhetne a keresztény tan: a Szentlélek minden egyes emberre kiáradt, így minden ember részesül az isteniből – csak azt kellene felismernünk, hogy az isteninek része a sötétség is, nemcsak a fényesség. A mély-énnek ekkor nem az Isten és az ember ellentétét kell feloldania magában, hanem az istenképen belüli ellentéteket. A mandala, illetve a kerek egységképek azt a kegyelmi állapotot szimbolizálják, amikor létrejön az egység a jó és a rossz között. A mandala közepén sűrűsödik az Isten, az isteni energia, annak középpontja szent. A mandala, vagy a mágikus kör gyógyító célú használata archetipikus képzet. Ha megbetegszik valaki, a pueblo indiánok a földre egy mandalát rajzolnak négy kapuval, a közepére kunyhót építenek, és az itt lezajló ceremóniák a kollektív tudattalan szimbolikájával analógok.[15]

Az egység és az értelem hiánya betegséghez vezet: a mítoszt nem tudja pótolni a tudomány, a racionalitás. Mégsem kell és nem szabad feladnunk eszünk használatát, de abban is hinnünk kell, hogy intuíciónk, ösztöneink segítségünkre lehetnek.

A modern társadalomban az egyént a tömeggel való egybeolvadás, a névtelenség, a személytelenség fenyegeti. Az elkülönülés egyik leghatásosabb módja az, ha valamilyen titok birtokába jut, amit őriznie kell a többiekkel szemben. A titok lehet egyéni, vagy közösségi jellegű – ennek az igénynek a kielégítésére jöttek létre a titkos társaságok. A kollektív szervezet közbülső állomásnak számít az indivializáció folyamán: az igazi megoldás az, ha az ember megkeresi a saját útján, megküzd saját egyéniségének sokrétűségével, és nem azonosul a külvilággal, a külvilág elvárásaival. A felelősségtudat és a lelkiismeret belső csatákra készteti az ilyen embert, folyamatosan önmaga bírájává válik, és így függetlenedik a külvilág ítéletétől. Aki viszont egyidejűleg próbál megfelelni önmaga és a társadalom igényeinek, az neurotikussá válik.

Az isteneszme olyan archetipikus képzet, amelyet lelkünk már a tudat előtti állapotában ismert, és nem tekinthető a tudat kitalálásának. Azzal, hogy Istent archetípusnak nevezzük, semmit sem távolítottunk el valóságából, csak a megtapasztalhatósághoz közelítjük. Faj- és egyedfejlődési szempontból is a tudat csak másodlagos a tudattalanhoz képest: ahogy az emberi testnek, úgy a pszichének is vannak előzményei. A tudattalan a lélek olyan ősi bázisát, erőközpontját tükrözi, amely az élet, az életösztön forrása.

Az archaikus ember számára a vallás még természetes létezési mód volt, a modern ember viszont már nem érzi úgy, hogy a vallás belülről, pszichéje legmélyéről fakad, hanem külsőségként, külső szabályrendszerként éli meg azt[16]. A vallásos tapasztalatra a tudatnak azonban eredendően szüksége van, ezért a modern kor embere azt vagy a tudományba, a technikai fejlődésben való hitbe menekül, vagy különböző vallások között válogat. Belülről azonban érzi a lelki egység megtörését, lelkiismeret-furdalása van erőltetett tudatossága miatt, ami az ősi, tudattalan tartalmak elnyomásával jár. A pszichiáter feladata, hogy a tudattalannak, vagyis az energia és a kollektív bölcsesség forrásának legalább egy részét visszaadja azoknak, akik azt valamiért elveszítették. 


[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Jung

[2],3 Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok,  Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

 

[4] Carver-Scheier: Személyiségpszichológia. Budapest: Osiris, 2003.

[5] C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest: Európa, 2006, p. 24 skk.

[6] Carl Gustav Jung: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Scolar Könyvkiadó, Budapest, 2005, 25. o.

[7] Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok,  Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 64. o.

[8] Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok,  Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

[9] i.m. 76. o.

[10] i.m. 128.o.

[11] Carl Gustav Jung: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Scolar Kiadó, Budapest, 2005, 213-311.o.

[12] Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

[13] Carl Gustav Jung: Analitikus pszichológia. Göncöl Kiadó, Budapest, 1991.

[14] Buda Béla: C. G. Jung munkássága a mai lélektan tükrében. In: Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 452.o.

[15] Carl Gustav Jung: Analitikus pszichológia. Göncöl Kiadó, Budapest, 1991, 156. o.

[16] Carl Gustav Jung: Modern Man in Search of a Soul. Routledge, London, 2002, 201. skk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.